Mogács mesék – azaz mese felnőtteknek

A dumaszínházas Mogács Dániel új önálló estje a Tháliában épp olyan szórakoztató volt, mint amire számítottam, de persze egyáltalán nem úgy, mint ahogy azt vártam. És ettől olyan izgalmas.

Örültem a pontos kezdésnek: fél nyolckor nyílt a kapu, az érkezés sorrendjében foglaltuk el a székeket, majd megérkezett Mogács Dániel. Illetve betolták. A színész úr ugyanis egy irodai székben érkezett meg a színpadra. Szemlátomást aludt, helyette a két kezében lévő bababábok beszéltek. Míg Dániel nekünk háttal ült, ezek a figurák (ami épp annyira hasonlított kisbabára, mint öregemberre) osztottak meg velünk pár, a kisgyermekesek számára nagyon is életszerű viccet a babák számára nyilvánvalóan fontos apróságokról: az evésről, a kakikálásról és a sírásról. A sírással kapcsolatos tudományukat meg is mutatták; mire a színész úr megdöbbenve ébredt fel és szólt oda a díszletesnek:

- Te kitoltál? Te kitoltál úgy, hogy alszom?

A babák villámgyorsan bekerültek a színfalak mögé, Dániel pedig köszöntötte a közönséget. Már csupa mosolygó arc nézett rá, a teli széksorok hátsó fertályán pedig ekkorra már gurgulázott a nevetés. Mogács azonban profi: gyorsan előadta, mennyire utálja, amikor savanyú, ó-szájú nézőkkel néz szembe, akiknek semmi nem vicces, és parasztnak tartják azt, aki mégis nevet. Elmesélte, hogy a minap egy ilyen ó-szájú anyuka és ó-szájú gyermeke párbeszédéhez volt szerencséje, akik elé beült egy különösen nagy orrú hölgy. Ó-szájú csemete pedig halkan így kérdezte anyját: „Anya, a néni orrát otthon megbeszéljük?”

Nyilvánvalóan egy ilyen bevezető után a közönség soraiból senki sem akart akar ó-szájú lenni. És nevetett is mindenki, főleg, amikor Mogács kifejtette, mennyire szeretjük a gyerekeinket, leginkább pedig akkor, amikor alszanak, így aztán érthető, mennyire fontos mindannyiunknak a mese. Elvégre „a szülő olyan egész életében, mint egy aneszteziológus. Csak neki a mese a gyógyszere”.

Dániel előadott egy-két mókás jelenetet saját gyermekkorából („Faterom egyéves koromban leköltözött vidékre. Csak nem szólt nekem.”), majd átterelte a szót a régi törzsi beavatásokra. Ez a blokk, bár humoros volt, sem akkor, sem így utólag megítélve nem illett bele a dramaturgiába. Mert igaz, hogy mivel a beavatási szertartások gyakran veszélyesek, jobb róluk inkább mesélni, mint megélni őket, de ez a laza kapcsolat amolyan buborékká tette az est ezen részét.

Annál élvezetesebb volt a következő ötlet, amelyhez az alapot az adta, hogy Mogács egy ideig gyerekdarabokban is fellépett. Már az is derültségre adott okot, ahogyan a színész a nézőközönséget győzködte, hogy tartsák magukat távol minden hasonló haknitól, de amikor bemutatta, milyen időhúzó trükkökkel építették fel a gyerekelőadások szerkezetét, mindnyájan dőltünk a nevetéstől. A medve, aki sokat brummog, mert minden brumm egy másodperc, és mellesleg az erdészt keresi, aki mögötte áll; vagy a nyuszika, aki szintén sokat makog (ekkorra már tudjuk, miért), és a gyerekeket kérdi meg, ismernek-e egy szép dalt, például az időhúzás rendkívül találékony és természetesen kifogyhatatlan eszköztárába tartoznak.

A következő blokk a Bogyó és Babóca sorozat kritikája volt. Dániel elő is kapott egy mesekönyvet és behozatott egy plakátot, hogy tudjuk, miről van szó pontosan, majd megeskette a közönséget, hogy soha nem olvasnak a gyereküknek ilyen könyvet: történetük úgysincs, viszont szereplő az rengeteg van bennük, aki „mind ugyanaz. Nézzék meg a napot, ugyanúgy néz ki, mint Bogyó meg Babóca, vagy mint ez a kurva féreg!” Meg aztán „a gyerek nem érti, hogy a csigának van bogárszeme, vagy a katicának csigaszeme, mert mindkettő teljesen ugyanolyan!” Fel is olvasott a könyvből: próbáltuk mi számon tartani, hogy a futballmeccsről idézett két mondatban hány szereplő neve hangzott el, de tizenkettő után elvesztettük a fonalat. A humorista még tudta fokozni a hangulatot azzal, hogy eljátszott egy nagypapát, egy bébiszittert és egy politikust, ahogy Bogyó-Babóca-szerű mesét mond, majd egy egész színtársulatot is megszemélyesített, akik épp egy ilyen darabot adnak elő.

Mogács ezután a mesék és karakterek lélektanáról is beszélt. Hogy már brit tudósok is megállapították, hogy a mese színhelye az erdő, és hogy a hosszadalmas „hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, ahol a kurtafarkú kismalac túr és a madár se jár” típusú kezdés arra szolgál, hogy a mesélő kitalálhassa, mit is fog mondani. Hamarosan pedig oda lyukadtunk ki, hogy a színész úr azt mondta, most és itt, csak nekünk, mesét fog mondani. Improvizál. Húz a cigánykártyából egy lapot, az lesz a mese címe, a közönség soraiból pedig négy néző húzzon négy másikat, ezeket időnként dobják be a színpadra, és ekkor ő a kártya jelentésének megfelelően változtat a mese alakulásán.

Így is lett. A „betegség” volt az első kártya: Mogács Dániel meséje tehát egy beteg verébbel kezdődött. A mesében szerepelt még egy vadász meg egy mókus is, és már jó pár perce zajlottak az események, amikor a színész úr sassá változott és felvilágosította a közönséget, hogy „ideje lenne bedobni egy kártyát, mondjuk olyan 1-2 percenként, ahogy a dramaturgia megkívánja, mert ha sosem dobnak be semmit, akkor bizony nyolc órás lesz az előadás”. És valóban: amint érkezett a kártya, a sztori úgy alakult.

Az előadást a legváratlanabb percekben szakította félbe a díszletes kolléga, aki hol az egyik, hol a másik bababábot hozta be, azzal a címszóval, hogy a gyermek éhes vagy mesét akar. Ez a visszatérő motívum szépen foglalta keretbe az előadást, sőt, az egyik ilyen ötlet annyira vicces volt, hogy ez lett az előadás csúcspontja. El sem mesélem, mi volt ez a mozzanat, hogy maradjon még meglepetés a színpadra is!

A színpad egyébként izgalmas berendezést kapott. A belülről megvilágított, keskeny sátorszerű kupolákat Dániel kiválóan használta fel: egy-egy kupola hol valóban sátor volt, hol fa és erdő, hol pedig csak szimplán egy zug, ahová el lehet bújni. Az előadás közben gyakran bejött a díszletes kolléga, nemcsak akkor, amikor a babákkal volt gond, hanem csak úgy, segíteni vagy sertepertélni is, Mogács pedig kitöltötte a színpadot vetődésekkel és szaladgálással, játszottak a fényekkel és hangokkal is, tehát nem egyszerűen egy stand-upot láthattuk, sokkal inkább egy kabaré-előadást.

Az előadás természetesen rendkívül szellemesen zárult: az improvizált mese szinte legvégére maguk a bababábok is elaludtak. Magács megkérte a nézőket, ne is tapsoljanak, és amikor ezt mi mégis megtettük, bosszankodva csissegett le bennünket, hogy komolyan gondolta, tessék szépen halkan kimenni az ajtón, köszöni, hogy eljöttünk, de most tényleg halkan távozzunk!

Igazán lenyűgözött az, ahogyan Dániel képes volt másfél órán át szórakoztatni a közönséget. Ennyi szöveget és poént megjegyezni, az bizony profizmus a javából! Persze itt-ott elfelejtett egy-egy blokkot: ha azonban ezt nem hozza tudomásunkra, mi észre sem vettük volna. Néhol úgy éreztem, indokolatlan volt a trágár szavak használata; azt szeretem, ha az előadó megoldja a szöveget ezek nélkül, és ott használja, ahol tényleg üt. Ügyes volt az is, ahogyan a tulajdonképpen oda nem illő poénokat is beleszőtt a mondandójába, például a mese konfliktusai közt említette a taxisblokádot: „mert a taxisok blokádot szerveznek, ha valaki ügyesebb náluk. Nekem is megfordult a fejemben, hogy ha valaki jobb stand-upos, mint én, akkor fogom magam és lezárok 4-5 utcát. De aztán rájöttem, hogy ez parasztság lenne.”

Mogács Dániel valóban újra rácsodálkozott a mesék világára és felfedezőútjára minket, nézőket is magával ragadott. Szórakoztató kikapcsolódás volt – és ez nem mese!

Nádasi Krisz

Fotók: Dumaszínház

Fesztiválból sosem elég: Woodstock az Ugaron

Tele vagyunk zenei fesztiválokkal, annyira, hogy gyakorlatilag egyik a másikat éri, sőt, az átlapolások is gyakoriak. Mégis, amikor az Anna and the Barbies énekese-dalszövegírója, Pásztor Anna meglátta az ópusztaszeri jurtákat, tudta, hogy egyszer itt koncerteznie kell. És aki Annát csak egy icipicit is ismeri, tudja, hogy ő bizony megvalósítja, amit megálmodott. 

Így lett egy egyszerű jurtalátogatásból zenei fesztivál, mégpedig nem is akármilyen. Jártam én már több tucat ilyen rendezvényen, de magabiztosan állítom, hogy hasonlón még egyszer sem. Itt szó szerint a természet közepén vagyunk. Napközben pihenünk: akinek kedve van, részt vesz a programokban (karkötő-, ékszerkészítés, hajfonás, hajdíszítés, henna tetoválás), akinek nincs, az sétál a pusztában, a lovak között. Este pedig indul a buli! Koncert koncert után, szalonnasütés, aztán diszkó a jurtában reggelig!

Aki elfáradt, betérhet a sátrába, jurtájába és ledőlhet, de sok más fesztivállal ellentétben itt nincs sem tolongás, sem kosz, sőt, a bokrokban sem látni gyomorbántalmakkal küzdő fesztiválozókat. Nappal a kék ég, éjszaka a csillagok miriádjai borulnak ránk. A koncertet ugyanis élvezhetjük testközelből, a központi jurtából, de ha kilépünk a friss levegőre, olyan tiszta égboltot látunk, amit városokban és környékén még elképzelni sem lehet. 

De térjünk a lényegre: kik jöttek el zenélni?

Először a Loyal lépett fel: ők rendszeresen koncerteznek Annáékkal mint előzenekar. Olyan rockot játszanak, amire képtelenség nem megmozdulni (nekem legalábbis nem sikerült visszatartanom, és egy fesztiválon botorság is lett volna). Ha még nem ismered őket, katt: 

Az Anna and the Barbies első este akusztikus koncertet adott, ami azt jelentette, hogy nagyjából ők is ültek, és a közönség is. Mindazonáltal Anna nem hazudtolta meg magát, mert a láblógázós számnál igenis megkérte a nézőket, emeljék fel a lábaikat! Volt itt együtt éneklés, a kedvenc számokba belezengett a jurta és táncra perdült a széna a földön. Egy tízéves kislány is jelentkezett, hogy szeretne énekelni egy számot – Samu átadta neki a mikrofont és a kislány énekelt!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én Annában azt szeretem, hogy ízig-vérig nő, hogy tetőtől talpig ember. Lehet vele beszélgetni; ha ötlete van, mondja; ha zenél, akkor táncol is. Magabiztos és érdeklődő. Tudja, hova tart, és az is érdekli, mások merre mennek. És mindez már a zenéjében, szövegeiben is átüt. Az A&tB egy remek kis közösség, látszik rajtuk, hogy csapatban dolgoznak, és amikor együtt vannak a színpadon, akkor Anna csak azért kerül az előtérbe, mert énekel. Már ha énekel, és nem a testvérénél, Samunál van a mikrofon. Ha még nem láttad őket élő koncerten, tedd fel ezt az élményt a bakancslistádra!

A második nap első koncertje Jónás Veráé volt. Az énekesnőnek hihetetlenül jó hangja van, és azzal külön elkápráztatott, hogy amint G. Szabó Hunorral kiléptek a színpadra, máris elkezdett énekelni, mindenféle fölösleges fakszni nélkül. Úgy figyeltük, mit csinál, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. (Vera egyébként felvette, amit énekelt és ezt egyből visszajátszotta, így hozott létre real-time a saját hangjából egy egész kórust. Szájtátva néztük.) Azon kattogott az agyam, hogy lám, az éneklés is olyan szakma, mint az írás: van, aki jól csinálja, van, aki kevésbé jól – és vannak a Verák, akik moccannak egyet, és azonnal a zene szól belőlük. Imádtam.

A következő koncertet a WatchMe adta; derekasan bevallom, erről lemaradtam, mivel kis családom bepillázott. Az énekesnőt, Szelinát még láttam a mezőn a lovak között szaladni, de dalaikat csak utólag kerestem meg a neten.

A harmadik napon az A&tB adott fergetes zárókoncertet, előttük azonban még fellépett a Real Giana Brothers (RGB). Hát, a srácok úgy néznek ki, mint valami robotok! A ruhájuk ledekkel van kivarrva, amiket összekötöttek a hangszerekkel… komolyan, már csak az hiányzik, hogy a gitáron is legyen körbe egy-egy ledsor! A zene pedig Űrös. Mint „spacy”. Ezt az érzést persze nemcsak a fellépőruházat adja, hanem a koncert előtt vetített háttérvideó is, amelyen csillagködöket látunk és időnként Houston üzeneteit halljuk. Amikor elkezdődik a zene, az tényleg olyan, mint egy visszaszámlálás. Egy-egy dallamrészletet ismerhetünk fel Michael Jacksontól, Tina Turnertől, a Star Warsból vagy egy James Bond-filmből. Furcsa volt, hogy a kivetítőn időnként megjelent egy üzenet a „gamereknek”, de lehet, hogy az én kulturális hátterem hiányos, amiért nem tudtam a számítógépes játékokat az űrtechnológiához, illetve a fiúk zenéjéhez kötni. A lényeg, hogy egy számot mindenképp érdemes meghallgatnotok az RGB-től, ha még nem ismeritek őket!

Hadd meséljek még a nem-zenei programokról is!

A Woodstock az Ugaron szerintem kifejezetten baráti társaságok és családok szórakozóhelye. Déltől ugyanis különböző kézműves jellegű foglalkozásokon vehettünk részt. Volt olyasmi, amit az érkezők a maguk szórakozására műveltek, de a szervezők kifejezetten A&tB tematikájú ötletekkel is előálltak. 

Kaptunk például pukkantós dzsekit: egy olyan esőkabátot képzelj el, amit abból a vicces csomagolóanyagból varrtak, a pukkantgatható buborékokkal! Ezt eredetileg Szilas Rita tervezte Annának, és most hoztak belőle néhányat, amit mi dekorálhattunk saját magunknak A&tB matricákkal, filctollal.

Aztán a ruhatervezés: nem is ruhát terveztünk, hanem egy többméteres vékony vásznat alkothattunk tele rajzokkal. Az én művem egy lila „Anna” felirat volt levelekkel és bogyókkal díszítve, amit szinte minden fotón felismerek, ami Annáról készült a ruhában.

Egyik délután a dalszövegírásról beszélgettünk. Anna, Samu (Pásztor Sámuel, A&tB) és Demeter Szilárd (Loyal) meséltek róla, hogyan is készül egy dal, és minket, Előretolt Helyőrséges írókat, költőket is megkérdeztek, honnan merítjük az ihletet. Többen is beszámoltak róla, mennyi ötletük támad vonaton, illetve úgy általában, utazás közben. Farkas Wellman Endre hozzátette, hogy ő csak akkor alkot, ha egy rossz élményt, érzést dolgoz fel. A szlemmerekről is sok szó esett (már csak azért is, mert az Íróakadémia egyik tagja, a dobogós szlemmer Birtalan Andi is jelen volt); például hogy 40 felett ritkán indul bárki is ezeken a versenyeken, vagy hogy mennyire fontos az ismertség és a jó fellépés. Kubiszyn Viktor a free writing mellett tette le a voksát: ő szeret leülni csak úgy, és hagyni, hogy átfolyjon rajta valami felső erő, ami kihozza belőle a sorokat. Én pedig elmeséltem, hogy egy jellemből szeretek kiindulni: amikor izgat egyfajta tulajdonság, egy összetett jellemrajz, óhatatlanul is egyre többet gondolok rá, egyre jobban kiismerem, és azt is meglátom, mi történik ezzel a figurával – utána már csak le kell írnom.

Nagy durranás volt a táborozók közreműködésével készült klip forgatása is. Annát és Szabó K. Istvánt ismerve tudtuk, hogy ez nem egy A/4-es reklámszpot lesz, ó, nem. A főnökség azt találta ki, hogy a bátor jelentkezőket lóvá teszi. Az arcukat befesti, a testüket lovat imitáló nejlonruhába burkolja. És így is lett. A rendezvény résztvevőinek jelentős része vállalta a procedúrát, így sok csinos nejlonpaci vágtatott a harmadik nap délutánján a lovak mellett az ugaron. A film hamarosan elkészül, beszámolunk majd róla!

A meghívást minden Íróakadémiás nevében köszönöm az A&tB-nek, és üzenem: én bizony jövőre is jövök, akár hívtok, akár nem!

Nádasi Krisz, író
Fotók: A&tB és Pál Dániel Levente

Guy de Maupassant: A szépfiú

Hosszas mérlegelés után vettem a kezembe ezt a könyvet. Egyszerű igénnyel léptem a könyvespolchoz: olyan olvasmányra volt szükségem, ami jól van megírva, ami gyönyörködteti a lelkem egy katasztrofális kortárs amerikai krimi után.

Olyan érzés volt elkezdeni a regény sorainak olvasását, mint egy végigdolgozott nap után belemerülni egy forró fürdőbe, hátrahajtani a fejem és csak pihenni. 

Máris belépett a látóterembe a szőke, hegyes bajszú, büszke járású George Duroy, aki szegénysége ellenére sem adja fel, és keresi a lehetőséget. Színes képekben láttam magam előtt az algír háborúban, majd leszerelve Párizs utcáit járva, ahol türelmetlenül várja, hogy teljen az idő. Ahogy Duroy azt számolgatja, mikor érdemes meginnia napi egy sörét, azt juttatta eszembe, ahogy a mai egyetemisták a sarki közértben számolgatják, kitart-e a pénzük hó végéig, ha nem a legolcsóbb üveg bort veszik meg ma.

Duroy persze egy sor más dologban hasonlít a mai huszonévesekre: minden eszközzel próbál boldogulni, lehetőleg minél kevesebb munkával, és persze keresi a szerelmet, de azért még jobb, ha hatalmasakat lehet szexelni különböző csajokkal. (Erotikus jelenetet azért ne keress a műben.) Ami még hihetőbbé teszi a figurát, az a bénázása. Akármilyen hivatalos értékelésbe, műelemzésbe futsz bele erről a könyvről, el fogja mondani, hogy A szépfiú egy korrajz, ami egy törtető fiatalember sikerhez vezető útját regéli el. Attól tartok azonban, hogy mindez egy klisé. Sikerre vezető útról meséljen inkább mondjuk Majka, akit talpraesettsége vitt a tévés valóságshow-tól a színészi szerepekig. Duroy bizony nem ilyen ügyes. Esetlenül használja ki jóképűségét, magába bolondít olyan nőt is, akiről józan paraszti ésszel eldönthető, hogy jobb lenne tőle távol maradni, és nem vesz afrikai részvényt, amikor megtudja, hogy ezzel bizony megalapozhatná a jövőjét. Nem akarom lelőni a sztori végét, de talán közismert: Duroy sikere abban merül ki, hogy (többedszerre) jól házasodik: pénzes macát sikerül magába bolondítania.

Amikor leraktam a könyvet, Bridget Jones jutott eszembe. Az ő bénázása (is) rettentően idegesített, holott a sztori végére minden a helyére került. Na, ilyen A szépfiú is. Csak sokkal, sokkal jobban van megírva.

Nádasi Krisz

John Cure: A gonosz új arca

A történet azzal kezdődött, hogy egy ismerősöm mesélte, hogy van ez a könyv. A horror kategóriában a Bookline listavezetője lett, de olyan félelmetes a borítója, hogy az egyszeri olvasó szinte fél kézbevenni. Már ezzel felkeltette a kíváncsiságom, tudván, hogy manapság már nem divat hullákat rajzolni a könyvekre. Hmm, akkor milyen lehet ez a borító?

Aztán úgy alakult, hogy egy író-olvasó találkozón megismertem az írót is, akiről kiderült, hogy ő már ismeri a nevemet, mert követi a blogomat és egyéb cikkeimet - úgyhogy most már muszáj volt vennem tőle egy könyvet. József (írói nevén John Cure) nemcsak a szokásos "sok szeretettel" ajánlást skribálta a példányomba, hanem vette a fáradságot, hogy egyedit alkosson:

Egyikünk sem gondolta, hogy még aznap elkezdem az olvasást, tekintve, hogy szokásomhoz híven egyszerre akkor is már három könyvet olvastam. Mégis úgy jött ki, hogy már a találkozónk estéjén egy üresjárat közepén találtam magam, és nem volt nálam se nyomtatott könyv, se Kindle, se telefon, beleolvastam hát A gonosz új arcába.

És addig olvastam, míg a végére nem értem, minden egyéb párhuzamos olvasmányomat feledve. 

Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé

A Treat Williams főszereplésével forgatott mozi mindig is az egyik kedvenc kalandfilmem volt, mert szeretem azokat az izgalmas történeteket, ahol nincs hatszázkilencvennyolc csavar, és nem kell őket háromszor megnézni, hogy mindent megértsek – mert képesek egy szokatlan sztorival maradandó nyomot hagyni az elmémben.

Nemrég olvastam Vernétől a Nyolcvan nap alatt a Föld körült, és annyira lenyűgözött, milyen briliánsan mutatja be a szereplőket, hogy amikor a Könyvvásáron megláttam az Utazás a Föld középpontja felé c. művét, úgy éreztem, ezt nem szabad kihagyni.

Aztán mégis beletelt egy bő hónapba, hogy a könyv végére verekedjem magam. És amikor összecsuktam a fedelet, be kellett látnom, hogy ez az írás bizony manapság már közel sem adja azt, amit akár még harminc éve is nyújthatott. Akkoriban ugyanis lenyűgöző lehetett arról olvasni, milyen rétegek alkotják mondjuk a Föld köpenyét és milyen növényi, állati maradványokat találhatunk bennük, mi a különbség a gránit és a mészkő keletkezése között. Manapság azonban, ha ismeretterjesztésre vágyunk, a Wikipédiára jelentkezünk be. A könyvektől nem azt várjuk, hogy oktassanak, hanem hogy elvarázsoljanak, hogy behúzzanak minket egy párhuzamos világba.

A regény cselekménye nem varázsol el. Az eleje érdekesen indul: Liedenbrock professzor hazavisz egy furcsa, izlandi rovásírással jegyzett könyvet és megmutatja unokaöccsének, Axelnek. A könyvből kiesik egy – szintén rovásírással írt – jegyzetlap, és a két férfi nekilát a megfejtésnek. Hamarosan útra is kelnek – és innen kezdődik a mai olvasó szenvedése. A 250 oldalas könyvemben a 150. oldalon érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol Axel meglátja a földkéreg alatti tengert. Igen. Ez azt jelenti, hogy 110 oldalon keresztül barangol a két férfi - és hamarosan a vezetőjük is - Izland buckái közt, majd a vulkán gyomrában. És nem történik velük semmi izgalmas, azon kívül, hogy az unokaöcs egyszer rossz járatba téved és egy időre elveszíti társait.

Amikor hőseink elérik a tengert, megint csak napokon keresztül hajóznak. A következő izgalmas rész pár oldal erejéig tart, amikor is az utazók két tengeri szörnyet pillantanak meg, amelyek egymással csatáznak. A férfiak tovább hánykolódnak a tengeren, viharba kerülnek, kikötnek, találnak egy temetőszerű helyet, mintha meglátnának egy emberféle pásztort pár masztodonnal, aztán berobbantanak a sziklában egy járatot, amin keresztül a tutajukkal együtt hosszú-hosszú sorokon és lapokon át az Etna kürtőjébe, majd lankájára kerülnek.

És vége.

A filmmel ellentétben a történet legelején nem visznek magukkal egy férjét vesztett, bajba jutott hölgyet a kürtőbe, hisz a Föld középpontjába még rajtuk kívül nem merészkedett le semmilyen férj. Odalent nem bukkannak ismeretlen emberfajra és gyíkemberekre, nincsen gyógyító hatású növény, és így persze a maori törzsfőnök sebét sem gyógyítják meg (pláne, hogy nem Új-Zélandon találják meg a mélybe vezető utat, hanem Izland szigetén ereszkednek lefelé és Olaszországban bukkannak föl). Axel nem szeret bele egy vörös démonba és nem hagyja ott unalmas kis német unokahúgát, hanem éppen hogy feleségül veszi eme hölgyet, és a professzorral együtt híres lesznek.

Annak ellenére, hogy a könyv közel sem olyan izgalmas, mint a filmen megálmodott sztori, mégis megemelem a kalapom Verne előtt. Az ugyanis kétségtelen, hogy korát meghazudtoló alapossággal nézett utána a történet alapját logikusan képező háttérvilágnak, és az akkori olvasó számára abszolút hihetően és hitelesen mutatott be egy párhuzamos világot. Az én kiadásomban szerepel néhány helyreigazítás (például bizonyos fajok származását illetően), de azt hiszem, igen kevés olyan művet tudnék felsorolni, amelyben összesen három hiba van. Verne alaposságát, hitelességét és karakterábrázolását kevesen múlják felül. Biztos vagyok benne, hogy ha manapság írna, a mai divat és a mai olvasók igénye szerint, messze a legismertebb sci-fi író volna. Ismertebb, mint Jules Verne!

krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Gimis koromban én is odavoltam egy nálam több évvel idősebb srácért, így aztán abszolút megértem Chbosky főhősét, az elsős Charlie-t, hogy beleszeret a végzős Sambe. Csakhogy ez az ügy reménytelennek tűnik: ebben a korban három év rengeteg, főleg, ha a lány az idősebb. Samnek ráadásul pasija is van, így Charlie többnyire csak ül és figyel – és gondolkodik. Meg leveleket írogat valami ismeretlen fazonnak, akiről azt hiszem, tudnom kellene, kicsoda is valójában, de sajnos végig nem jöttem rá.

Arra sem jöttem rá, hogy miért bélyegzik különcnek a srácot. Ugyanis nekem az a véleményem, hogy minden gyerek valamilyen, épp úgy, ahogy minden felnőtt is valamilyen. Nagyjából nyolc éves korára mindenkinek kialakul az alapvető személyisége, azok a tulajdonságai, amiért szeretjük, és azok a heppjei, amitől a legjobb barátai is a falra másznak. És Charlie is csupán valamilyen – nem különc, csak éppen vannak gondolatai. Hogy ezek mások, mint a barátaié? Hát persze, hogyan is lehetnének pontosan ugyanolyanok? 

Meggyőződésem miatt aztán olvasás közben egyáltalán nem gondolkodtam azon, vajon Charlie miért ilyen visszahúzódó, vagy hogy miért baj, ha néha csak ül és gondolkodik. Hiszen vannak olyan gyerekek, akiknek be nem áll a szájuk, mások pedig akkor sem szólalnak meg, ha kérdezik őket. És talán emiatt történt az, hogy végül mégis csalódtam. Csak kicsit, de csalódtam. Az író ugyanis mindenáron meg akarta magyarázni, Charlie miért olyan, amilyen. És ezt nem kellett volna. Már csak azért sem, mert ez a magyarázat számomra sablonos, no meg olcsónak is találom. Mintha lenne egy bolt az éterben a kreatívoknak, telis-tele ötletekkel, mi legyen a történetben a következő fordulat, az indok, a motiváció – arra az esetre, ha épp nem tudnának jobbal előrukkolni. És ha elképzelem, hogy ezek az ötletek be vannak árazva, akkor bizony Chbosky csupán egy ötcentessel a zsebében tért be ebbe az üzletbe.

Emiatt aztán legszívesebben azt mondanám a könyv olvasóinak, hagyják az utolsó tíz oldalt, de attól félek, ez lehetetlen. Így inkább azt javaslom, mindenképp olvassák el ezt a könyvet, ha jót akarnak: ugyanis a könyv a fent ismertetett gikszer ellenére fenomenális. 

Érdekes, hogy szerző alapvetően forgatókönyvíró, így az egyszeri olvasó azt várná, valami őrülten brutálisan akciódús könyvet kaparintott meg – de nem így van. Cselekményből persze kapunk bőven – de nem tolakodik úgy előre, mint mondjuk egy Steven Spielberg-filmben. Egy nagyjából átlagos amerikai sráccal nagyjából átlagos amerikai dolgok történnek. A már említett szerelmesedésen kívül lesz benne barátság, cigarettázás, drog, szex, családi összeveszés és kibékülés, terhesség, buli, zenehallgatás, könyvolvasás, színházi előadás és pár meleg srác. Ja, meg tévézés és némi iskolába járás.

A fenti listát olvasva szabad rákérdezni, mi a könyvben a különleges. 

Meg is mondom. 

A stílus. 

Lenyűgözött, hogy az író milyen hihetően adja vissza a tinédzser fiúk gondolkodásmódját. Az amerikaiakra különben is jellemző tőmondatok, a csapongó hangulatok, gondolatok, amelyek néha a végletekig egyszerűek, máskor filozófiai mélységűek – ezek mind-mind rettentő hitelessé teszik a könyvet. Imádtam, amikor Charlie éppen a mélyreható gondolatait mesélte, aztán egyszer csak így fejezte be: „Apa így szólt: - Vannak emberek, akiknek sokkal rosszabbul megy a sora. – Anya egy szót sem szólt. Ennyi történt.”

A magyar kiadást a „modern Zabhegyező” jeligével próbálják eladni, és ebben abszolút van valami. Minőségi regény ez a fiatalok útkereséséről, amely nem kíván több lenni annál, mint ami. A célja csupán az, hogy bemutassa a fiatalok gondolkodásmódját. És valóban: már több mint egymillió olvasó borzongott meg azon, mennyire magára (vagy a gyerekeire) ismer ebben a könyvben. 

Ha nem olvastad a Zabhegyezőt, annyi baj legyen. De az Egy különc srác feljegyzéseit vedd fel a listádra. Nem fogod megbánni.

Nádasi Krisz

http://krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Luca Di Fulvio Magyarországon

Luca Di Fulvio a napokban Magyarországon járt, és a Maxim Kiadó kérésére betért a budapesti Allee Libribe egy író-olvasó találkozó erejéig.

A lassan 60 éves olasz író utál kimozdulni otthonról. Nem is értem, hogy kerülhetett ide, hiszen a könyvkiadója Németországban van, Olaszhonból a németekhez pedig nagyon nem Pesten át visz az út. De a lényeg, hogy eljött!

Luca történelmi regényeket ír, mégpedig olyan sztorikat, ahol jellemzően elnyomott nők, leányok életét mutathatja be. Magyarul megjelent már három könyve is: A lány, aki megérintette az eget, A fiú, aki éjjel meglátta a napot és az Álmok bandája. Az elsőként felsorolt könyvét úgy egy éve vásároltam meg. Imádtam a címét, és amikor elolvastam a fülszöveget, ez is megnyerte a tetszésem, úgyhogy a karácsonyra kapott könyvutalványt részben Lucára költöttem. Pedig ilyen vastag könyveket pláne e-könyvben szoktam megvenni – de most kivételesen örülök, hogy papíros példányt birtokoltam, ugyanis az e-könyv egyik hátránya, hogy nem lehet dedikáltatni (a másik pedig, hogy nincs könyvszaga, ugye).

Nagyon tetszett, amikor Luca elmondta, hogy ő a hegyei közt van otthon. Csak néz ki rájuk az ablakból, vagy elmegy sétálni – és ír. És ez nekem azért kedves gondolat, mert nagyon jobb agyféltekés. Mert írni tényleg úgy könnyű, ha ráhangolódunk a természetre: ha kiülünk a kertbe és hallgatjuk a madarakat, vagy bent a dolgozószobában figyeljük az esőt.

Luca beszélt következő könyvéről is. Buenos Airesben egy időben kétmillió lakos élt, kiknek fele olasz volt, és csak elvétve akadt köztük nő. Akik általában ugyanazt a foglalkozást űzték: prostitúcióba kergette őket egy hazug emberkereskedő. Luca új könyve két olyan nőről fog szólni, aki felveszi a kesztyűt és menekülni akar ebből a helyzetből.

Luca felé én egy kérdést tettem fel: honnan szedte a könyvcímeket? Mind „A lány”, mind „A fiú” szerintem egyenesen briliáns cím. Nos, nagyot nevettem a válaszon. A férfi ugyanis elmondta, hogy ezt a kérdést nem szokták neki feltenni, de bizony minden cím a kiadó munkáját dicséri. Ő ugyanis képtelen címet adni. „A lány” címe eredetileg „Velence” volt, „A fiú” címe pedig „Mikael” (a főszereplő után). Nos, kétségtelen, hogy a végleges címek sokkal figyelemfelkeltőbbek, mint Luca eredeti kreálmányai.

Nos, köszönjük Lucának, hogy meglátogatott minket. Egy élmény volt!

Nádasi Krisz

krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites

Grady Hendrix: Horrorstör

Létezik olyan könyvesbolt, ahol minden kötet barna papírba csomagolva áll a polcokon, és csupán egy kézzel ráírt jegyzetből: pár kulcsszóból és egy mondatból állapíthatod meg, érdekel-e a sztori. Nem látod sem a címet, sem a szerző nevét, de még a borítót sem.

Az ötlet vicces, de nekem nem tetszik. Ugyanis ha a grafikus elrontotta a borítót, az szerintem az ő hibája, nem az olvasóé. Én igenis elvárom a könyvborítótól, hogy hűen tükrözze mindazt, amiről és ahogy a könyv szól. Sőt. Szeretem a különleges borítókat.

Persze lehet, hogy megvettem volna a Horrorstört akkor is, ha csak annyit tudok róla, rejtélyes thriller egy bútoráruház labirintusában. Persze lehet, hogy nem. De így, hogy a borítóját láttam, egyszerűen muszáj volt beszereznem egyet – ez a könyv zseniális. Papíron nem is igen lehet elmondani, miért, így ez alkalommal videóban mutatom meg, milyen is az általam olvasott könyv!

krisznadasi.wix.com/krisznadasiwrites