Günter Grass kultregényében, a Bádogdobban
minden benne rejlik, ami egy igazán sokrétű előadás sajátja tud lenni: önmagát
folytonosan újraértelmező metaforahálózat, társadalmi feszültség, emberi kicsinyesség tapintható jelenléte. A kérdés már csak az, hogy
Hegymegi Máténak mindebből mit sikerült átmentenie a Katona József Színház
Kamrájába.
Az már az első pillanatban
nyilvánvalónak tetszik, hogy itt mindenki a fasizálódó társadalom marionett bábja:
úgy a gyermek, ahogyan a felnőtt is. Az tekintélyuralmi nacionalizmus nem
válogat, már az anyatejbe belecsepegteti kesernyés eszméjét, hogy idejekorán
elkezdődhessen a tökéletes idomulás. Oskar (Elek Ferenc és Dér Zsolt) hiába
határozza el, hogy kilép mindabból, ami a felnőtt rendszer normalitását
jelenti, saját magában mégiscsak létrehozza azt a totalitárius rendszert,
aminek felépítésétől olyannyira irtózik. Mert zsarnok ő, nem csak a
családjával, de saját magával szemben is: csak akkor képes belátni
rögeszméjének önfelszámoló voltát, amikor majdhogynem mindent elvesztett, ami
egy egészséges élet alapját jelenthetné.
Oskar világnak való
ellenszegülése nem más tehát, mint saját akaraterejének korlátlan,
megfékezhetetlen tombolása. A hangos világban ő akarja a legnagyobb zajt csapni
bádogdobjával és üveget – azaz azt az egyetlen anyagot, ami mögül tisztán,
mégis bizonyos mértékű biztonságérzettel szemlélhetjük a valóságot – megrepesztő,
fülsüketítő vonyításával, ezzel pedig olyan generációs szemléletet artikulál,
amelyet maga a világégés teremtett meg. És ez talán pusztítóbb is, mint maguk a
fegyverek.
Mert a háború nem csupán a húst
indíthatja rothadásnak, hanem az emberi kapcsolatokat, a családi viszonyokat, és
a szeretet különböző formáit is kifordítja önmagából, ezer és ezer társtalan,
magányos embert világra hozva. Olyan groteszk kor ez, ahol a torzítás válik az
egyetlen menedékké. Igen, az emlékek torzítása is, hazugságaink, tévelygéseink
megszépítése és elrejtése – ezek mind olyan eszközök, amivel élhetővé
gyúrhatjuk a múltunkat. De mi történik akkor, ha hamis alapokra próbáljuk
felépíteni a jelenünket? Oskarnak rá kell jönnie: tartozik magának azzal, hogy
megtanuljon szabályos ütemet dobolni.
Dér Zsolt szép ívű játékában
egyértelművé válik, hogy a kis Oskarnak ez a bizonyos bádogdob egyet jelent a
gyerekkor felelőtlenségével, önző gondtalanságával, az öntudat megrekesztésével
– csak ne kelljen ráébredni semmire. Csökönyössége tiltakozik az ellen, hogy a
társadalom ráragasszon valami olyasfajta címkét – patikus, fűszeres, etc. –,
amelyet egy életen át viselni kell, a választás szabadsága pedig csupán
látszólagos. A felnőtt lét irányíthatatlan szörnyeteg, és hiába bocsátkozunk vele
küzdelembe, előbb vagy utóbb úgyis felfal mindannyiunkat.
Elek Ferenc nagy, felnőtt
Oskarjának – merthogy a rendezés legbravúrosabb eleme a főszereplő
megkettőzése, a nagy Oskar dobbá való átlényegülése – szavaiban az emlékezés
lehetetlensége és szükségszerűsége keveredik, minden kiejtett valóságdarabka
összezúz egy korábbi ferdítést, de az újraépítés óhatatlanul is sérüléssel jár.
Fájdalommal vegyes felszabadulás jellemzi az alakítást, igazi színészi
mestermunka, egyszerre tudjuk szánni, szeretni és megvetni mindazt, ami Oskar
emberi voltából még megmaradt.
Ugyancsak igazi gyöngyszem Pálmai
Anna játéka: ő a simulékony, finom nő, az örök elérhetetlenség megtestesítője,
akinek kedvességében és lágy cinizmusában is ott lüktet sorsának végtelen
kilátástalansága – jelenléte már-már szakrális. Rujder Vivien szintén
kellemesen árnyalja karaktereinek mélyrétegeit, éppen úgy tudunk hinni neki
Szűz Máriaként, mint parázna asszonyként. Mellettük nem törpül el Szirtes Ági virtuozitása
sem, a színésznő a legapróbb szerepekben is emlékezetes.
Takátsy Péter nemzetszocialista
Matzerath-jában talán az a legizgalmasabb, ahogyan képes rámutatni a borzalmas
eszme identitásformáló és bizalmat tápláló vonulataira. Ellenpólusa, Mészáros
Béla Jan Bronskiként az űzött, mégis beilleszkedni kívánó vad iskolapéldája,
alakítása éppen annyira látszik zavarodottnak, amennyire karakterének kétségei
megkövetelik. Bebra Kovács Lehel megformálásában egyszerre alattomos, mindenre
elszánt, meghasonlani is nyíltan képes figura és az igazság harcosa –
legalábbis Osckar igazságáé. Bezerédi Zoltán többnyire a groteszkséget hivatott
aláhúzni, olykor sikerültebben, olykor kevésbé szerencsésen, mindenesetre ismét
Tasnádi Bence az, aki legbriliánsabban lavírozik az egymást át- és átszövő
mellékszálak között.
Kétségtelen, hogy Mikó Csaba
kiváló, jól hangsúlyozott adaptációja remekül áll a színészeknek. A narráció
változatos formái már-már mágikus egésszé fonják össze a múlt aligha feldolgozható
történéseit. Igazán kár, hogy Hegymegi Máté alapvetően helytálló rendezése nem
tudta meglépni azt a szabályos szintemelkedést, amit a szöveg önmagától is
megkövetelt. Az első felvonás példaértékű ritmusa a második részben hirtelen stagnálni
kezd, nem képes újat adni sem hangulat, sem látvány tekintetében. Egészen
úgy hat, mintha a darab egyszerre kedves, mély álomba zuhanna, és hiába a
metaforák elidegeníthetetlen szépsége, ha a jeleneteket egészben,
összefűzve nézzük, a statikusság megrekeszti a történet maradéktalan kibontakozását.
Éppen ezért a szimbólumrendszer
olyan hatalmas játékteret nyit meg, amelyet az előadás képtelen bejátszani. Az
ősanya kezdeti motívuma a jelentéshalmazok kiapadhatatlan gyűjtőmedencéje, de
ennek koherens voltát újra és újra megbontják az oda nem illő, vagy rosszul
időzített gegek. Ezek közül a legkirívóbb minden bizonnyal Tasnádi Bence
tanítónője, és hiába a három perces parádé, mégis úgy érezhetjük, hogy semmit
nem ad hozzá a darab szüzséjéhez. Tasnádi miniszoknya nélkül is ugyanilyen komikusan tudta volna megoldani a feladatot, és valószínűleg nem maradt
volna ott a kesernyés utóíz, hogy a színházban még mindig humorosnak kell
tartanunk azt, ha egy férfi magas sarkúban tipeg végig a deszkákon. Mondjuk
ki: kevéssé ötletes megoldás, ami zavaróan kiugrik a sok remekül
megkomponált kép közül.
A Kamra Bádogdobjának legnagyobb
erénye, hogy rávilágít a tényre: voltaképpen mindenkinek igaza van, ám ha ezek
a különféle igazságok összeadódnak, az eredmény sosem lesz pozitív egész szám.
Nem is lehetne, hiszen amíg nem tudunk leszámolni félelmeinkkel, nem tudjuk
kibontani titkainkat, addig nem érhetjük el azt a pontot, ahonnan el lehetne
indulni. Oskar épp efelé az érték felé közelít, végre kidobolja saját
történetét. A hamis hang pedig egyre kevesebb.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Dömölky Dániel
