Ibsen Nóráját legutóbb a Katona József Színházban hangolták újra. Bár a történet ismerős lehet, a darab által felvetett kérdésekre és a problémákra ma már egészen más megvilágításban láthatunk rá. Arról, hogy a 21. században miért is lehet érvényes a nagy klasszikus, az előadás rendezőjével, Székely Krisztával beszélgettünk.
Az idei évadban két előadást is rendezel Katonában, A kaukázusi krétakört, és a Nórát. Mi érdekel téged leginkább ezekben a női sorsokban?
Bízom benne, hogy mindegyik élettörténet valamelyest más, vagy legalábbis más perspektívából tud rámutatni a problémákra. Egy rendező általában olyan kérdések köré építi a közönséggel való párbeszédet, amelyek benne is kavarognak. Igaz ugyan, hogy mindkét drámának egy nő a központi figurája, de azt hiszem, hogy a kríziseik nagyon eltérőek. A Nórában fontosak a címszereplő mellett feltűnő sorsok is, a bennük tükröződő végtelen magány. A kaukázusi krétakörben pedig egy egészen szimbolikus világot láthatunk, egy, az élet minden területére kiterjeszthető kérdéssel a középpontjában: mihez is van jogunk valójában? Ez nemcsak a női léthez kapcsolódik, hanem a férfiakhoz, a családokhoz, a politikához, sőt, az egész társadalomhoz.
Mindkét darab vitathatatlanul klasszicizálódott. Ezek a szövegek hogyan tudnak mégis a ma nőiségéről szólni?
Ez izgalmas kérdés, és persze anyagfüggő is. Mindig azt nézem egy klasszikus darabnál, hogy a szövegének hány százaléka érvényes még a huszonegyedik század számára. Természetesen a Nóra tekintetében már rengeteg mindent másképpen látunk, az egész házasság-kérdés átrendeződött, hiszen Ibsen korában már az is nagy tett és vállalás volt egy nő részéről, ha egyedül kilépett az utcára. Ma már ez vitathatatlanul másképp van, tehát a történetnek nem ezt a szeletét éreztem aktuálisnak. Igyekeztem sokkal inkább a férfi-női viszonyra fókuszálni, mert ez még mindig izgalmas tud lenni, és a párkapcsolat alapvetően befolyásolja egy-egy ember identitását is. A buktatók, az elfojtások, az érzelmi küzdelmek ugyanúgy ismerősek számunkra, mint száznegyven évvel ezelőtt, sőt, azt hiszem, a házasság kérdése ma már világméretű krízis. A klasszikusok nyilván azért is klasszicizálódnak, mert olyan témát járnak körül, amelyektől nem lehet megvonni az örökérvényűséget. Ezek a régi szövegek sokszor hajlamosabbak arra, hogy sokkal elemibb dolgokat járjanak körül, mint például a kortárs drámák.
Ugyanakkor nem nagyobb felelősség klasszikusokat rendezni? Ott van mögöttük a befogadástörténet, a rengeteg feldolgozás, a nézői elvárások tömege, és még sorolhatnánk.
Bizonyos értelemben óriási felelősség, főként a nagyobb színházaknál, hiszen nem igazán ismétlődnek a darabok. Nincs ötévente egy Nóra, ha valamelyik itt dolgozó rendező kihúzta a kalapból, akkor azt pár évtizedre előre kipipálta a palettán. Ez nemcsak a Katonára igaz, általában véve kevés a duplázás. Egyénként azt figyeltem meg mostanában, hogy egyre több fiatal jár színházba, tehát megjelenik az új generáció igénye a klasszikusok terén is. Nagyon boldog vagyok ettől, mostanában sokszor tapasztalom azt, hogy a közönség 70%-a harminc év alatti, és ez az egyik legjobb dolog, ami történhet egy színházzal. Nekik adni valamit, egy impulzust, egy benyomást valóban nagy felelősség, hiszen talán ez az első képük egy modern történetmesélésről. Emellett persze egy ismert darab rendkívül jó lehetőség arra, hogy valaki megmutathassa magát rendezőként. Egy olyan kortárs szövegnél, amit még kevesen ismernek, nem érzi pontosan sem a befogadó, sem a szakma, hogy milyen munka van benne, viszont egy Nóránál azonnal meglátszik, hogy hány mondatot húztunk ki vagy írtunk át. Ilyen értelemben ez hatalmas megmérettetés.
Visszatérve a nőiség kérdéskörére: szerinted mi az oka annak, hogy a társadalmi egyenlővé válás sokkal lassabban zajlik, mint a jogi?
Sajnos erre roppant egyszerű a válasz: amíg jogi dolgokról van szó, addig tulajdonképpen tollvonásokról beszélünk, az intellektuális párbeszédek elméleti szinten folynak, de ezen túl, hogy egy vasárnapi húsleves felett mi a leosztott menet, nem ezektől a tényezőktől függ. Mindenféle radikális változás egy lassú folyamat eredménye. A Nórában azt szerettem volna megmutatni, hogy az is nehezíti ezt az egész egyenlővé válást, hogy maguknak a nőknek is kell idő, amíg megtalálják a helyüket. A mi előadásunk elején a címszereplő tündököl az alapfelállásban, és csak apránként ébred rá saját életének hazugságaira és annak következményeire.
A színház mennyiben tud segíteni ebben az elfogadásban?
Ebből a szempontból idealista vagyok, legalábbis hiszek abban, hogy a művészetek képesek arra, hogy megváltoztassanak helyzeteket, előítéleteket, és kihassanak a társadalmi ügyekre, a világról való gondolkodásra. A színházban különösen nagy bizalmam van, egyszerűen a közösségi együttlétből és a jelenidejűségből kifolyólag. A Nóránál is érzem, hogy beindított egy újfajta látásmódot, azaz hat az emberekre, ha pedig elindul valami a nézőben, akkor már érdemes volt létrehozni az előadást. A teljes változáshoz azonban a teljes közösségre van szükség. A művészek kérdeznek, megmutatnak, vitatkoznak dolgokkal, de a jelentős változáshoz a közösség sok tagjának kell összefognia, másképpen csinálnia a dolgokat.
Női rendezőként kötelességednek is érzed, hogy ilyen darabokat rendezz?
Nem arról van szó, hogy már az egyetemen tervezgettem, hogy csakis női sorsokról fogok beszélni. Ez nem egy mesterséges küldetéstudat, annál sokkal, de sokkal mélyebbről jön. Ezek a darabok, témák amik velem élnek Amúgy nem gondolom, hogy van női vagy férfi vagy akármilyen nemű rendező. Rendező van. Jó vagy rossz előadás van. Aschert vagy Zsámbékit nem faggatták azzal kapcsolatban, hogy amúgy a férfiasságuknak mennyire van köze a munkájukhoz. Zsámbéki Médeája az egyik legérzékenyebb előadás amit valaha nőről láttam. Az alkotó androgün és bizonyos témák foglalkoztatják és vannak periódusok amikor valamire hosszabb ideig fókuszál.
Említetted, hogy a klasszikusoknál mindig meg kell nézni, hogy mi érvényes még a szövegből, és a Nórát is jelentősen átdolgoztátok. Mi volt az alapkoncepciótok a munka során?
Ibsen szövege rendkívül erősen tükrözi a századfordulós polgári életérzést, eltereli a figyelmet az általam fontosnak tartott lényegesebb dolgokról. Engem nem érdekel a historizálás, és ezek a míves mondatok már nem mozognak otthonosan egy aktuális környezetben, ezért lehántottuk ezt a nyelvi réteget. A másik drasztikus változtatás a színészi funkciókon esett. A darab megírásakor még nyoma sem volt annak a fajta érzelmi és szellemi játéknak, ami ma a színházra jellemző. Akkoriban a szereplők csak bejöttek, elmondták a szövegüket, de a verbális eszközökön túl nem tették érzékletessé. Ezért is van leírva az alapdarabban számtalanszor ugyanaz a momentum. Ma azonban már nem látom értelmét annak, hogy Nóra hosszú jeleneteken keresztül elmondja, mi játszódik le benne. Mi inkább hiánydramaturgiával dolgoztunk, az volt a célunk, hogy bár mindenki ismeri ezt a történetet, a nézők mégiscsak elinduljanak a közös gondolkodás felé. Az előadás elején az egész első felvonást eljátsszuk öt percben. Az ilyen eszközökre már csak azért is szükség van, mert ma már sokkal pörgősebb világban élünk, ez pedig egy másféle történetmesélést követel meg. A hosszú felvezetéseket már nem engedhetjük meg magunknak, a jó formai kísérletezés az, ami az első pillanattól kezdve hatni tud.
A babaház motívuma is teljesen eltűnt. Miért gondoltátok azt, hogy ez a ti előadásotokban már nem érvényes szimbólum?
A egyik legfőbb oka ennek, hogy egy egygenerációs történetet állítottunk színpadra. Ugyan nincs túlhangsúlyozva a szövegben, de azért igyekeztünk érzékeltetni, hogy a szereplők diákkori ismerősök, sőt, barátok, csupán mindenki sorsa másként alakult. Éppen ezért nem tartottuk szükségesnek a babaház beemelését, hiszen Nóra sem egy fiatal, borzasztóan naiv feleség, aki ne tudna semmit a világról. Ha mindent Ibsen alapszövege szerint csináltunk volna meg, akkor nagyon fals lett volna az egész. Engem jobban érdekelt az, hogy milyen lenne Nóra és Helmer története akkor, ha megvan közöttük az igaz szerelem, és ez bomlik le, vagyis az egyenrangúság omlik szét lassacskán. Ma már a gügyögő-babusgató beszédmód nem érdekes, ráadásul a férfit is egy bugyuta helyzetbe teszi, majdhogynem effekté redukálja. Mi inkább azt szerettük volna megmutatni, hogy Helmer is ember, ennél fogva pedig nem az egyértelmű rossz.
Tehát Helmernek is megvan a maga igazsága ebben a történetben?
Remélem, hogy sikerült megmutatnunk. Fontos, hogy legyen olyan pont az előadásban, ahol Helmert is megsajnáljuk és együtt érzünk vele. Ő ugyanúgy egy előre meghatározott szerep szerint éli az életét, nem lát a korlátok mögé, és annak ellenére, hogy egészségügyi problémákkal küszködött, folyamatosan igyekezett előrébb lépni a ranglétrán, hogy a családjának megteremtse azt a környezetet, amiben már nem ismerik a nélkülözést. Itt nem csak Nóra nőisége a lényeg, hanem az is, hogy adott egy munkájába már-már beleőrülő férfi, aki egyszer csak kinéz a papírhalom mögül, és ő sem igazán tudja, hogyan működjön ezeken a társadalmi elvárásokon kívül.
Szerinted Krogstadék viszonya mire szolgál ebben a történetben? Az ellenpontozás a célja?
A mi előadásunkban ez is át lett hangolva egy kicsit az eredetihez képest. Ibsennél azért jóval tisztábbak az ügyek, fekete-fehér minden. Én Krogstadot szerettem volna fába szorult kukacként ábrázolni, mert nem egy szimplán pénzéhes és gonosz emberről van szó. Attól pedig, hogy elsatíroztuk, árnyaltuk a karaktereket és a viszonyokat, életszerűbbé vált a történet. Éppen ezért Krogstad és Helmer viszonyát úgy képzeltem el, mint Mozartét és Salieriét: itt igazából Krogstad volt a nagy reménység, de az élet másképp rendezte a dolgokat, így ő került alulra. Kristine esetében pedig már Pelsőczy Rékából következik az a fajta fanyar ércesség, amivel az első pillanattól kezdve hozzááll Nóráék tökéletesnek mutatott házasságához. Mindemellett nagyon foglalkoztatott a magány kérdése, hiszen itt nincs olyan ember, akinek igazi társa lenne. Mindenkinek megvan a maga kis örvénye, próbálnak nyúlni valaki után, de képtelenek fogást találni. Ugyan Kristine és Krogstad most egymásba kapaszkodott, de ki tudja, hogy mi lesz később.
Mit gondolsz, Nóráék házasság még megmenthető annál a pontnál, ahol abbamarad a történet?
Azért sem vittem ki Nórát az előadás végén, mert azt gondoltam, hogy talán itt kezdődhetne el valami. Ebben a pillanatban, amikor két ember kést szorított egymás torkához, mert innen következhetne az igazság, az őszinte kapcsolat. Egyébként folyamatosan ezen a kérdésen gondolkodtunk, és a válasz mindig az volt, hogy ha már mindent egymás elé tártak, akkor nem kellene veszni hagyni a házasságot. Lehetne újra tiszta a lap. Az egész előadás is ezt hivatott üzenni: felejtsük el a sok élethazugságot, és kezdjünk el beszélgetni.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Horváth Judit
