A
dumaszínházas Mogács Dániel új önálló estje a Tháliában épp olyan szórakoztató
volt, mint amire számítottam, de persze egyáltalán nem úgy, mint ahogy azt
vártam. És ettől olyan izgalmas.
Örültem a pontos kezdésnek: fél nyolckor nyílt a
kapu, az érkezés sorrendjében foglaltuk el a székeket, majd megérkezett Mogács
Dániel. Illetve betolták. A színész úr ugyanis egy irodai székben érkezett meg
a színpadra. Szemlátomást aludt, helyette a két kezében lévő bababábok
beszéltek. Míg Dániel nekünk háttal ült, ezek a figurák (ami épp annyira
hasonlított kisbabára, mint öregemberre) osztottak meg velünk pár, a
kisgyermekesek számára nagyon is életszerű viccet a babák számára nyilvánvalóan
fontos apróságokról: az evésről, a kakikálásról és a sírásról. A sírással
kapcsolatos tudományukat meg is mutatták; mire a színész úr megdöbbenve ébredt
fel és szólt oda a díszletesnek:
- Te kitoltál? Te kitoltál úgy, hogy alszom?
A babák villámgyorsan bekerültek a színfalak
mögé, Dániel pedig köszöntötte a közönséget. Már csupa mosolygó arc nézett rá, a
teli széksorok hátsó fertályán pedig ekkorra már gurgulázott a nevetés. Mogács azonban profi: gyorsan előadta, mennyire utálja, amikor savanyú, ó-szájú
nézőkkel néz szembe, akiknek semmi nem vicces, és parasztnak tartják azt, aki
mégis nevet. Elmesélte, hogy a minap egy ilyen ó-szájú anyuka és ó-szájú
gyermeke párbeszédéhez volt szerencséje, akik elé beült egy különösen nagy orrú
hölgy. Ó-szájú csemete pedig halkan így kérdezte anyját: „Anya, a néni orrát
otthon megbeszéljük?”
Nyilvánvalóan egy ilyen bevezető után a közönség
soraiból senki sem akart akar ó-szájú lenni. És nevetett is mindenki, főleg,
amikor Mogács kifejtette, mennyire szeretjük a gyerekeinket, leginkább pedig
akkor, amikor alszanak, így aztán érthető, mennyire fontos mindannyiunknak a
mese. Elvégre „a szülő olyan egész életében, mint egy aneszteziológus. Csak
neki a mese a gyógyszere”.
Dániel előadott egy-két mókás jelenetet saját
gyermekkorából („Faterom egyéves koromban leköltözött vidékre. Csak nem szólt
nekem.”), majd átterelte a szót a régi törzsi beavatásokra. Ez a blokk, bár
humoros volt, sem akkor, sem így utólag megítélve nem illett bele a
dramaturgiába. Mert igaz, hogy mivel a beavatási szertartások gyakran
veszélyesek, jobb róluk inkább mesélni, mint megélni őket, de ez a laza
kapcsolat amolyan buborékká tette az est ezen részét.
Annál élvezetesebb volt a következő ötlet, amelyhez
az alapot az adta, hogy Mogács egy ideig gyerekdarabokban is fellépett. Már
az is derültségre adott okot, ahogyan a színész a nézőközönséget győzködte,
hogy tartsák magukat távol minden hasonló haknitól, de amikor bemutatta, milyen
időhúzó trükkökkel építették fel a gyerekelőadások szerkezetét, mindnyájan
dőltünk a nevetéstől. A medve, aki sokat brummog, mert minden brumm egy
másodperc, és mellesleg az erdészt keresi, aki mögötte áll; vagy a nyuszika,
aki szintén sokat makog (ekkorra már tudjuk, miért), és a gyerekeket kérdi meg,
ismernek-e egy szép dalt, például az időhúzás rendkívül találékony és
természetesen kifogyhatatlan eszköztárába tartoznak.
A következő blokk a Bogyó és Babóca sorozat kritikája
volt. Dániel elő is kapott egy mesekönyvet és behozatott egy plakátot, hogy
tudjuk, miről van szó pontosan, majd megeskette a közönséget, hogy soha nem
olvasnak a gyereküknek ilyen könyvet: történetük úgysincs, viszont szereplő az
rengeteg van bennük, aki „mind ugyanaz. Nézzék meg a napot, ugyanúgy néz ki,
mint Bogyó meg Babóca, vagy mint ez a kurva féreg!” Meg aztán „a gyerek nem
érti, hogy a csigának van bogárszeme, vagy a katicának csigaszeme, mert
mindkettő teljesen ugyanolyan!” Fel is olvasott a könyvből: próbáltuk mi számon
tartani, hogy a futballmeccsről idézett két mondatban hány szereplő neve
hangzott el, de tizenkettő után elvesztettük a fonalat. A humorista még tudta
fokozni a hangulatot azzal, hogy eljátszott egy nagypapát, egy bébiszittert és
egy politikust, ahogy Bogyó-Babóca-szerű mesét mond, majd egy egész
színtársulatot is megszemélyesített, akik épp egy ilyen darabot adnak elő.
Mogács ezután a mesék és karakterek
lélektanáról is beszélt. Hogy már brit tudósok is megállapították, hogy a mese
színhelye az erdő, és hogy a hosszadalmas „hol volt, hol nem volt, túl az
Óperenciás tengeren, ahol a kurtafarkú kismalac túr és a madár se jár” típusú kezdés
arra szolgál, hogy a mesélő kitalálhassa, mit is fog mondani. Hamarosan pedig
oda lyukadtunk ki, hogy a színész úr azt mondta, most és itt, csak nekünk,
mesét fog mondani. Improvizál. Húz a cigánykártyából egy lapot, az lesz a mese
címe, a közönség soraiból pedig négy néző húzzon négy másikat, ezeket időnként
dobják be a színpadra, és ekkor ő a kártya jelentésének megfelelően változtat a
mese alakulásán.
Így is lett. A „betegség” volt az első kártya:
Mogács Dániel meséje tehát egy beteg verébbel kezdődött. A mesében szerepelt
még egy vadász meg egy mókus is, és már jó pár perce zajlottak az események,
amikor a színész úr sassá változott és felvilágosította a közönséget, hogy
„ideje lenne bedobni egy kártyát, mondjuk olyan 1-2 percenként, ahogy a
dramaturgia megkívánja, mert ha sosem dobnak be semmit, akkor bizony nyolc órás
lesz az előadás”. És valóban: amint érkezett a kártya, a sztori úgy alakult.
Az előadást a legváratlanabb percekben
szakította félbe a díszletes kolléga, aki hol az egyik, hol a másik bababábot
hozta be, azzal a címszóval, hogy a gyermek éhes vagy mesét akar. Ez a
visszatérő motívum szépen foglalta keretbe az előadást, sőt, az egyik ilyen
ötlet annyira vicces volt, hogy ez lett az előadás csúcspontja. El sem mesélem,
mi volt ez a mozzanat, hogy maradjon még meglepetés a színpadra is!
A színpad egyébként izgalmas berendezést kapott.
A belülről megvilágított, keskeny sátorszerű kupolákat Dániel kiválóan
használta fel: egy-egy kupola hol valóban sátor volt, hol fa és erdő, hol pedig
csak szimplán egy zug, ahová el lehet bújni. Az előadás közben gyakran bejött a
díszletes kolléga, nemcsak akkor, amikor a babákkal volt gond, hanem csak úgy,
segíteni vagy sertepertélni is, Mogács pedig kitöltötte a színpadot
vetődésekkel és szaladgálással, játszottak a fényekkel és hangokkal is, tehát
nem egyszerűen egy stand-upot láthattuk, sokkal inkább egy kabaré-előadást.
Az előadás természetesen rendkívül szellemesen
zárult: az improvizált mese szinte legvégére maguk a bababábok is elaludtak.
Magács megkérte a nézőket, ne is tapsoljanak, és amikor ezt mi mégis megtettük,
bosszankodva csissegett le bennünket, hogy komolyan gondolta, tessék szépen
halkan kimenni az ajtón, köszöni, hogy eljöttünk, de most tényleg halkan
távozzunk!
Igazán lenyűgözött az, ahogyan Dániel képes volt
másfél órán át szórakoztatni a közönséget. Ennyi szöveget és poént megjegyezni,
az bizony profizmus a javából! Persze itt-ott elfelejtett egy-egy blokkot: ha
azonban ezt nem hozza tudomásunkra, mi észre sem vettük volna. Néhol úgy
éreztem, indokolatlan volt a trágár szavak használata; azt szeretem, ha az
előadó megoldja a szöveget ezek nélkül, és ott használja, ahol tényleg üt.
Ügyes volt az is, ahogyan a tulajdonképpen oda nem illő poénokat is beleszőtt a
mondandójába, például a mese konfliktusai közt említette a taxisblokádot: „mert
a taxisok blokádot szerveznek, ha valaki ügyesebb náluk. Nekem is megfordult a
fejemben, hogy ha valaki jobb stand-upos, mint én, akkor fogom magam és lezárok
4-5 utcát. De aztán rájöttem, hogy ez parasztság lenne.”
Mogács Dániel valóban újra rácsodálkozott a mesék
világára és felfedezőútjára minket, nézőket is magával ragadott. Szórakoztató
kikapcsolódás volt – és ez nem mese!
Nádasi Krisz
Fotók: Dumaszínház
