A Dohány utcai seriff 2012-es bemutatója után új otthonra lelt az Örkény István Színház Asbóth utcai stúdiójában. Mohácsi János keresve sem találhatott volna alkalmasabb helyet a szűk másfél órás sötétségnek: maga a tér is olyan pontosan idomul a szavakhoz, hogy egyszerre érezzük magunkon a vagonok fojtogató szűkösségét és az évtizedek által megteremtett, ám objektivitásától megfosztott szabadságot.
Kétségtelen ugyanis, hogy hiába telt el több mint fél évszázad, születettek korszakos alkotások a világtrauma feldolgozására, rá kell döbbennünk, hogy az emlékezés gyógyíthatatlan betegség – és mindannyian szenvedünk benne. A Kaposvári Egyetem és a Füge koprodukciója pedig nemhogy orvosságot kínálna erre, sokkal inkább megerősíti, milyen elképesztően szükségünk van arra, hogy a múlt felidézése meggátolja az emberiség újabb fekélyének kialakulását.
Nem, egy percig sincs szó történelmi darabról, archaizálásról vagy bármiféle kosztümösségről: A dohány utcai seriff megingathatatlanul XXI. századi perspektívából láttatja a korszakos tragédiát. Bár a szövegkönyvet jelentő dokumentum-összeállítás elsősorban személyes beszámolók, filmtöredékek, naplórészletek, emlékiratok alapján készült, az ismétlődő, egymást erősítő vagy éppen kioltó, hátborzongató zsidó viccek egyértelműen a kívülállósság dimenzióját teremti meg. Ez a furcsa, egyszerre kint- és bentlét az, amelytől több lesz egy szokványos holokauszt-előadásnál, hiszen minden mondat a mai gondolkodás alaprétegeiről vall. A színházi hatás egy része is ebben az ambivalenciában gyökerezik, mert éppen a jelen idő megmozgatása az, amitől összeszorul az ember torka: még mindig, még most is bárkit, bármikor megfoszthatnak az emberi méltóságától.
Mohácsi előadása így nem más, mint a belső hangok próbatétele. A sötétség nem csak a stúdiót uralja, nemcsak a székeket zárja körül, lassacskán az érzelmeink felett is átveszi az uralmat. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy nem tudunk egyedül, egyként érezni, mert ez a félelem, ez a beláthatatlanság, az emberi értékek fel nem fogható földbe döngölése azok számára is közös alapélmény, akik csak a tankönyvekből ismerik a holokausztot – mert az emberiség lelkiismerete közös.
Így hiába nem látunk semmit, a szemünk hozzászokik a vaksághoz – még akkor is, ha mi legbelül sosem –, a vizuális elemek leredukálásra hatalmas teret nyit meg a hangok színházának. Az élettöredékek, a félbeszakított történetek, a dalok (Kovács Márton munkái) és az akusztikus effektek minden oldalról körbevesznek minket és bezárnak saját magunkba. És ennél talán nincs is félelmetesebb zug a világon. Ebben a zajközpontúságban minden megszólalás kiéleződik, vágja, hasítja a levegőt és olyan erősen hat folyton ellenkező tudatunkra – mert még most sem merjük elhinni, hogy mindez valóban megtörténhetett és valóban ekképp –, hogy arra a nyolcvan percre nem létezik más, csak az önmagunkkal és a súlyos teherként hordozott múlttal való szembenézés. És persze a jövővel. Hogy mit viselünk el még ezek után.
Az emlékezés feszültségét Bánfalvi Eszter, Boros Anna, Keresztény Tamás, Kovács Márton, Lakatos Máté, Lábodi Ádám, Némedi Árpád, Rainer-Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána és Tolnai Hella tartja fenn az elődadás végéig. Nincs egy percnyi könnyedség, egy pillanatnyi ellágyulás sem, mert itt a humor még a sötétségnél is feketébb. Amikor pedig a fény leereszkedik közénk, már csak az az egyetlen kérdés, hogy van-e még itt, köztünk létjogosultsága a világosságnak? Mert a sötétség nem más, mint maga a történelem, az emberiség lenyomata. A létezés.
Dézsi Fruzsina
