A Radnóti Színház az idei évadban Valló Péter rendezésével folytatta Shakespeare-sorozatát. A drámaóriás egyik legritkábban játszott darabja, a Téli rege Szabó T. Anna remek fordításában szólalt meg, a nyelvezet szép, érzékeny, ugyanakkor könnyen érthető. Egyszóval: emberközeli. És ez kell is egy olyan történethez, amely a szüntelenül öröklődő, mély gyarlóságokat hozza felszínre.
Shakespeare műveinek fontos tényezője az idő, ebben a darabban pedig a gondos dramaturgiai munka révén testet is ölt és narrátorrá emelkedik. Az idő múlásával pedig azon kívül, hogy egyre öregebbé válunk, a döntéseink következményeivel is szembe kell néznünk, mert nem csak a korunk, de a tetteink is visszafordíthatatlanok. Amikor az Idő (Bálint András) félrevonul és átadja a színpadot a cselekménynek, a díszlet akkor is gondoskodik róla, hogy ne feledkezzünk meg róla. Középen egy nagy óra terül el, ami hol börtön, hol kényelmes cseh házikó (látvány: Pater Sparrow). Felette, mint egy vészjósló kasza, forog a mutató, míg hátul homokóra pereg, vagy metronóm kattog ütemesen. Ezek az órák akkor sem állnak meg, ha a szereplők tétlenek, ami kicsúszott a kezeik közül, az többé nem szerezhető vissza.
A látvány mellett az előadás másik nagy érdeme Hódi Adrienn izgalmas koreográfiája: nincsenek véletlenszerű gesztusok, egy-egy félmozdulat is tovább gazdagítja az egyébként is sűrűn szőtt jelentéshálót. Valló Péter tűpontos darabtolmácsolása révén pedig egy cseppet sem kuszálódnak össze ezek a szálak, sőt: szorosan egyfelé tartanak. Bár a rendezés árnyalt szimbolizmussal dolgozik, és az alapviszonyok is kellőképpen bonyolultak, - paradox hasonlattal élve - úgy bomlik ki előttünk a királyi család története, akárcsak egy tavasszal nyíló virág.
Éppen ezért hihetjük olykor-olykor, hogy egy tündérmesét látunk, amelyben a király és királyné boldogan élnek. Ám egyszeriben sötét napok köszöntenek az udvarra, a királylány messze kerül hazulról és csak a történet legvégén talál haza. Bár a lány visszafogadásával helyre áll a rend, a tönkrement életeket már nem lehet helyrehozni. Tragikus mese ez, hiába a boldog befejezés. Sem a felnőtt királylány, sem a megelevenedő királyné nem kárpótol maradéktalanul a gyász hosszú éveiért. És talán nem is mese ez, hiába a varázslatos miliő, a valóság kegyetlen árnyalata minden momentumban tetten érthető.
Leontes, Szicília királya (Pál András) a szemünk előtt őrül bele féltékenységébe. Szép felesége, Hermione (Martinovics Dorina) éppen gyermeküket várja, ám barátságos természete, nőies kacérkodása gyanakvásra készteti a férfit. A háborodott király csak akkor tér észhez, miután az egész családját elveszítette, egyetlen utódját, az újszülött királylányt pedig a biztos halálba száműzte. Mintha átok ülne rajta, hiszen szenvedéseit megsokszorozza a kitisztult fejjel érzett bűntudat. Míg Leontes önmarcangoló, kishitű királyból tébolyult zsarnokká válik, Hermionéból, a tökéletes feleségből mártír lesz. Sorsukat még fájdalmasabbá teszi, hogy a királyné a meghurcolás és a gyermeke elszakítása után is szereti férjét – a kötelék eltéphetetlen.
A modern ruhák miatt olyan, mintha ez a téli rege a ma meséje lenne. A bizalomvesztés, a kirekesztés és a megbánás édestestvére minden kornak, ám királyi udvar, az átkok és a csodák a fikció köpenyébe burkolják a darabot. Igen, Bálint András az Idő képében esti mesét mond nekünk, elringat bennünket, ám bizonyos fölénnyel szemléli a történéseket. Nem ragadtatja el magát, nem kavarják fel a tragikus események, hiszen az idő csak független szemlélője minden életnek és halálnak.
Pál András remek alakítása révén Leontesének hol mindent megbocsátunk, hol pedig azt érezzük, hogy a legkeményebb ítélet sem sújthat le rá akkora erővel, amekkorával megérdemelné. Ez mutatja meg azt, hogy itt nem elsősorban királyról, hanem emberről van szó. Méghozzá egy olyanról, aki saját hatalmának erejébe őrül bele. Kálváriájában az az igazán fájdalmas, hogy úgy tűnik, saját magunktól kell rettegnünk a leginkább. A nagyság legtöbbször csak élénk, díszes jelmez, a kisemberség kategóriája szinte áttörhetetlen.
Martinovics Dorina ugyancsak megkapóan játssza az ártatlan királynét. Bár szavai csendesek, minden pillantásában és gesztusában a férje iránti feltétlen szeretet tükröződik. Karaktere már az első jelenetben sem teljesen emberi, őszintesége predesztinálja az isteni létre - ő férje tökéletes ellenpólusa. Mellette Kováts Adél Pauliája képviseli a földi tisztaságot, az emberi előrelátás és kitartás diadalát, Sodró Eliza Perditaként pedig megnyitja az új generáció, a jövő perspektíváját, ám hiába mindent átitató kedvessége, nem bízhatunk abban, hogy örökül kapott családi tragédiájának súlya egyszer csak lehullik törékeny válláról. A férfiak kevésbé tűnnek magasztosnak, egyedül talán László Zsolt Camillója hordoz valamit vétlensége révén a magasabb rendűségből, de Rusznák András Polixenese már nem tud elég ügyesen lavírozni a különböző minőségek között: sem nem elég állatias, sem nem elég racionális, mindenből van benne egy kicsi, ám egyik jellemvonás sem tud dominálni, így lassacskán kioltják egymást, a figura pedig kétdimenzióssá válik. Schneider Zoltán azonban rutinosan veszi az akadályokat, népies figurája voltaképpen jutalomjáték a számára, de Gazsó György, Olasz Renátó, Lovas Rozi és Gyabronka József is emlékezetes tud lenni egy-egy kiszólással, még annak ellenére is – vagy talán éppen emiatt –, hogy nem feltétlenül a legtesthezállóbb szerepeket osztották rájuk.
A darab soraiban megbúvó tragédiát oldja a második felvonás élénk felütése, de a maszkok, a mulatság és a jelmezek annyira álomszerűek, és az elrejtett királylány és a királyfi szerelme annyira mesébe illő, hogy talán meg sem történt. A csecsemőt talán nem találta meg a cseh juhász, a gyermek nem nőtt fel, a királyfival nem utaztak Szicíliába és a királynőről faragott szobor nem is elevenedett meg. Lehet, hogy csak átvertek minket. Vagy mi vertük át saját magunkat.
Pataki Anett
Fotók: Gerencsér Anna
