Ha a II. világháború bűnöseire gondolunk, mindig a hatalmat birtokló, mára jól ismert nevek jutnak az eszünkbe. Megtanultuk, hogy az egyszeri ember nem hibáztatható azért, ami a feje felett történt. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy ki bírt hatalommal és ki nem. Ronald Harwood drámája, a Szembesítés, amelyet Szántó Erika állított a Karinthy Színház színpadára, éppen ezt a kérdést boncolgatja.
Dobra Mara, mint Marlene Dietrich lép a leeresztett függöny elé és énekel – a felvonások kezdetekor ő jeleníti meg a kontrasztot más szereplőkkel. Marlene elhagyta, eltemette Berlint, hogy az amerikaiaknak énekeljen, míg sok művész a diktatúra alatt is kitartott Németország mellett.
A romos iroda mikroközösségét Arnold őrnagy, Emmi Straube és a későbbiekben David Wills alkotják. A karakterek jelleme annyira ellentétes, hogy az igen gyakran helyzetkomikumokat szül, bár jó részük sztereotípiákra épül. Arnold (Szilágyi Tibor) nem szimpatikus alak; becsmérli a kultúrát és az elejtett megjegyzései alapján a németekről sincs jó véleménye, holott titkárnőjét, Emmit (Györgyi Anna) folyton dicséri. Az őrnagy gyakran káromkodik, míg Emmi roppant csendes és békés természetű, kissé távolságtartó is, főleg a túl közvetlenül viselkedő Arnoldhoz képest.
Kettejük között az arany középút a német születésű, ám Amerikában nevelkedett zsidó származású David Wills (Baronits Gábor). A fiatal hadnagy viselkedése fokozatosan változik, a kezdetben szolgálatkész és barátságos tiszt az őrnagy viselkedése miatt lassan bezárul és a németek oldalára áll – holott már nincs is háború.
Az iroda kihallgatásokkal foglalkozik, ezúttal egy híres karmester ideológiai hovatartozását próbálják felderíteni. A vegyes bizonyítékok már eleve fejtörésre adnak okot, ám azok hitelességére sincs garancia. A darab több ízben rávilágít arra, hogy nem mindegy, milyen kontextusból ragadunk ki szövegrészleteket, vagy milyen körülmények vezettek egy látszólag egyértelmű tetthez. A kihallgatások közben a néző maga is őrlődik, percről percre változik a véleménye a hol nyugodt, hol idegesen ziháló Furtwängler (Papp Zoltán) bűnösségét vagy ártatlanságát illetően, akárcsak egy jó krimiben.
A darabot színesíti még a készséges, ám simlis Helmuth (Balázsovits Lajos), aki szórakoztató, de ugyanakkor megalkuvó is, újabb rossz példát nyújtva. Sem Marlene, sem Helmuth nem volt elég bátor, hogy szembeszálljon a hatalommal, holott Arnold őrnagy a katona nézőpontjából vallatja és bírálja őket. Nem is tudná máshogy, hiszen nem érzi közel magát a művészetekhez. Ez a pártatlanság segíthetne objektív bírálatot hozni, ám a történet esetében objektivitás helyett csak negatív hozzáállást kapunk. Arnold a kezdetektől ragaszkodik a véleményéhez, így a darab csúcspontjánál lévő kihallgatás inkább koncepciós pernek tűnik, semmint tisztességes eljárásnak.
A felderítés része még egy özvegy, Tamara Sachs (Olasz Ági), akinek szándékai kezdetben homályosak és a néző csak egy fordulat után lesz biztos abban, kinek az oldalán is áll a nő. A karakter felkavaró a nyugodt irodában, valahányszor megjelenik, sír, követel vagy könyörög. Vele szemben a másik nőalak, Emmi mindig nyugodt, de sokkal szerethetőbb is.
Az előadás egyetlen helységben játszódik, amely a több mint két órás darab alatt a nézőt is nyomasztani kezdi, akár csak a kihallgatottat. A Szabó István-féle 2001-es filmfeldolgozás sokkal nagyobb terekkel operál, szellősebbek a helyiségek, így annak ismeretében még kisebbnek látjuk a teret. A darab lényege azonban nem a cselekmény vagy a látvány, de még csak nem is a roppant hosszú monológok és dialógusok, hanem a felmerülő gondolatok.
A kultúra a nácizmus áldozata. Göring és Goebbels úgy marakodtak rajta, mint az elvált szülők a gyerekeken. Hiába jött a felmentő Amerika, a művészetet nem mentette ki senki. A náci tudósokat az Államokba vitték, mint hadizsákmányt, a művészeket pedig meghurcolják, amiért nem válogatták meg jobban, kit szórakoztattak. Az átlagos képességekkel rendelkező kisembernek és a tehetséges, elismert előadónak egyaránt megvan az oka arra, hogy miért ne lázadjon fel. Ezt kérik most számon rajtuk, holott nem tudni, az egyszerű biztosítási ügynök elég bátor lett-e volna a lázadáshoz az ő helyükben.
A darab végére tehát ez már nem egy kihallgatás, hanem egy koncepciós per, ügyvédekkel, bíróval, és az előre elítélt gyanúsítottal. A világháborút és Németország későbbi megregulázását feldolgozó művek leginkább áldozatközpontúak, a bűnösséget pedig kollektivizálják, vagy arctalanítják. Ez a darab egyénre szabottan vizsgálja a kérdést, egyetlen gyanúsítottat emel ki és hurcol meg. Nem más ez, mint az ellentétek drámája.
Pataki Anett
Fotók: Nagy I. Dániel
