– Elfelejti, belebotlik (Pataky Klári Társulat) –
Először is hadd kezdjem egy kérdéssel:
Általában mire számítunk nézőként: mi történhet egy mikrofonnal a színpadon?
A: A mikrofont a szereplők elsősorban beszédre fogják felhasználni.
B: A mikrofont a szereplők elsősorban éneklésre fogják felhasználni.
C: A mikrofont a szereplők elsősorban a saját fejük fölött való körök leírására, illetve a mikrofon kábelén való táncolásra fogják felhasználni.
D: Ez nyilván beugratós kérdés, és valójában nem is lesz mikrofon.
Nos persze a válasz attól is függ, hogy milyen darabra ültünk be. Ha egy klasszikus előadásra mentünk el, akkor az „A”, ha pedig egy musicalre, akkor pedig leginkább a „B” opciót jelölnénk meg helyes válasz gyanánt. Más a helyzet, ha egy modern táncelőadáson veszünk részt. Persze ez esetben talán még többet kell gondolkoznunk azon, hogy vajon mire számíthatunk, hiszen nem egyszerű sem a táncok, sem a modern előadások világa. És főleg egy olyan laikusnak nem az, mint amilyen én vagyok. Talán éppen szakavatatlanságomból fakad, hogy meglepődtem, amikor szembesültem azzal, hogy az általam látott előadás esetén a „C” válasz a helyes megoldás.
De mi is volt ez a darab, amellyel találkoztam? És milyen ez a bemutató egy átlagos néző szemével?
„Eltörik, összeragaszt, szétpattan, újraforraszt.
Generciók folyama, milliárdnyi élet. Az egyik
az enyém.
Elfelejti, belebotlik, elfelejti, belebotlik,
elfelejti, belebotlik...
Élet. Nem verseny” – olvashatjuk a Bethlen Téri Színházban bemutatott, Pataky Klári Társulat által előadott Elfelejti, belebotlik című táncelőadás ismertetőjében.
A nyilvánvalóan szándékoltan töredékes leírásból nem derül ki egyértelműen, hogy miről is szó a bemutató. Sőt, igazából a darabbal való találkozásom után én magam sem tudnám egyértelműen meghatározni azt, hogy tulajdonképpen mit is láttam.
Nos, ez nyilvánvalóan probléma, hogyha az ember egy kritikát, vagy legalábbis recenziót próbál írni.
Az alapvető nehézséget az adja, hogy egy olyan nyelvről kéne írott formában beszélni, amely alapvetően nem nyelvi elemekből tevődik össze. Mivel a darab nem rendelkezik egy egybefüggő epikus történettel, ezért ezt nyilván nem tudom leírni. Epizódokat, konkrét szituációkat pedig nem tudok a darab minden eleméhez rendelni. Tehát se összefoglalható, összefüggő történetem nincs, se epizódjaim, vagy megragadható szituációim. Amivel viszont rendelkezem az egy sokszínű benyomáscsokor. Hogy ezt a benyomáscsokrot kellően áttekinthető és strukturált formában adhassam át, úgy döntöttem, hogy interjút készítek az egyetlen általam is személyesen ismert nézővel – vagyis saját magammal.
A szokásos formaságok után
(„Örvendek!
Részemről a szerencse!
Köszönöm, hogy vállalkozott az interjúra!
Ó, igazán nem tesz semmit”) hozzákezdtem alanyom alapos kikérdezéséhez.
Engedje meg, hogy először is arra kérdezzek rá, milyen érzésekkel távozott a színházból?
Őszintén szólva erősen össze voltam zavarodva. Gomolyogtak bennem az érzések, és nagyon szomorú voltam, vagyis talán nem is ez a helyes kifejezés! Inkább kiábrándult, és csalódott voltam, mint amikor képet mutatnak nekünk arról, amit egyébként nem feltétlenül szeretnénk látni.
De mi okozta Önben ezt az érzést? Melyek voltak azok a konkrét elemek, amelyek ezt a hatást váltották ki Önből?
Igazából nem tudom megmondani. Alapból tudtam, hogy nem egy kedves balett-bemutatón veszek részt, és bizonyára az ismertető is ebbe az irányba terelte a hangulatomat. Persze mindehhez hozzájárultak a mozdulatok, a fények, a zene. Aztán persze voltak bizonyos elemek, amikor úgy éreztem, hogy nagyon súlyos és konkrét társadalmi problémák kerülnek terítékre.
Álljunk meg egy percre. Milyen problémákra gondol Ön itt?
Nem is tudom... igazából nem biztos, hogy jól meg tudom fogalmazni.
Kérem próbálja meg!
Hát jó. Először is úgy éreztem, hogy a mű főleg a fiatalabb generációk problémáit boncolgatja. Sokszor például a személytelenséget, vagy a felületességet éreztem. Sokszor meg az volt a benyomásom, hogy a mű a pénz hatalmát akarja hangsúlyozni. Illetve véleményem szerint az is előjött, hogy mennyire testiek lettünk.
Mármint?
Például, hogy már nem nagyon van szerelem, de van szex. Hogy állatszerűek, vagyis inkább ösztönlények vagyunk. És pusztán a saját szükségleteink kielégítésére törekszünk, viszont ezáltal minden kapcsolatunk megszűnik. Nincs igazi barátság, nincs párkapcsolat, nincsenek tartós emberi viszonyok.
Á értem. Voltak más problémák is, amelyeket Ön szerint megfogalmazott a darab?
Igen. Például úgy érzem, hogy a társadalom hidegsége is bemutatásra került. Jobban mondva az, hogy a társdalom nem tesz semmit annak érdekében, hogy megváltozzanak a dolgok. Volt például egy jelenet, amikor a szereplők szembeültek velünk, nézőkkel, és meredten nézni kezdtek minket. Különös érzés volt… mintha vádoltak volna.
És mi az, ami még Önnek feltűnt a darabban?
Hát először is az, hogy a szereplők teljesen rezzenéstelen arccal táncolták végig a művet. Talán úgy, mintha egy maszk lenne rajtuk, vagy inkább az arc lenne a maszkjuk. Viszont az nem igaz, amit Ön a címben sugallt! A szereplők igenis használták a mikrofont, bár kétségtelenül nem teljesen szokásos módon. A darab első felében valóban a táncmozdulatok kiegészítőjeként tűnt csak fel ez a tárgy. De ettől függetlenül volt, amikor belebeszéltek a táncosok.
Ez igaz. Köszönöm az észrevételét! És mondja, mit gondol a többi néző hogyan élte meg a bemutatót?
Nem tudom megmondani. Ami mindenképpen feltűnt nekem, hogy hatalmas a csönd a nézőtéren. Más színházakban ez valahogy nem szokott ennyire markánsan megjelenni.
Igen? Ennek vajon mi lehetett az oka?
Úgy vélem mindenki nagyon figyelt, hogy megértse ezt a „nyelv nélküli beszédet”. Én is egy idő után azon kaptam magam, hogy nem merek pislogni.
És kérem, engedjen meg még egy utolsó kérdést!
Kérem.
Ajánlaná-e a darabot másoknak?
Mindenképpen. Főleg azoknak, akik egy kicsit szembesülni akarnak azzal, hogy milyen hideg, atomizálódott társadalomban élünk. De csak azok menjenek el rá, akik képesek meghallani és megérteni ez a különleges nyelvet.
Köszönöm szépen a segítségét! Viszontlátásra!
Én köszönöm! Viszontlátásra!
Boross Krisztina
Fotók: Bánhalmi Árpád
