Elsőre talán nem is tűnik olyan merész vállalkozásnak a Színház- és Filmművészeti egyetem harmadéves hallgatóinak előadása, amelynek alapszövegét kortárs verseskötet képezi. Ám, mihelyst megpillantjuk a színlapon Bognár Péter nevét, pontosan tudjuk, hogy ez bizony kísérletezés a legjavából.
A rodológia rövid története ugyanis nem egy hagyományos értelemben vett, éles határokkal rendelkező verseskötet, hanem a nyelvi és formai variabilitás tökéletes megtestesítője. Már műfajok tekintetében is hihetetlenül színes a paletta, találhatunk balladákat, népdalokat, kurucénekeket, és egyéb népies formákat is. Az ötletek tárháza kimeríthetetlen.
De mik is azok a rodok? „[é]tertest-szubsztan¬ciák, lélekrészek (részelemek?) / Lebomlófélben lévő, rögzült emlékanyagok, / Logikai szerkezetek, amelyeknek emberi vetülete / Már elpusztult, vetülete, vonatkozása, síkja, ami / Kitermelte.” A rodológia tehát az emberiség emlékezetének tudományága, az MTA történetének valószínűleg legköltségesebb interdiszciplináris kutatása. Bognár Péter tehát ebbe a fiktív világba kalauzol minket, amelyben összefonódik a nemzeti és az egyéni múlt, ám lineáris történetet aligha kapunk. Töredékek, humoros, már-már abszurd párbeszédek, félbeharapott mondatok, germanizmusok, sőt „álnémet” sorok követik egymást, méghozzá úgy, hogy olykor alig-alig találunk értelmet a megszólalásokban. A rodok ugyanis sérültek, így nem képezhetnek átfogó narratívát, és ez az, ami egyszerre élvezetessé és egyben bonyolulttá teszi az interpretációt.
A Novák Eszter és Selmeczi György által vezetett harmadéves zenész színész osztály azonban Gothár Péter keze alatt túllendülnek minden akadályon. Ez természetesen nem kis mértékben köszönhető Varga Zsófinak, aki dramaturgiai munkájával kiválóan válogatta és szőtte össze a verseket, hogy mégis legyen valamiféle rend az egyébként jóleső káoszban. Az előadás legérdekesebb momentuma kétségkívül az objektivitás és szubjektivitás finom egybejátszása, a szöveg (ál)tudományos nehézségének érzelmi felszámolása. Már az első perctől kezdve elhisszük, hogy ezeknek a fiataloknak valóban szívügyük a rodológia, ahogyan azt is, hogy nincs izgalmasabb dolog az osztott szubsztancia-elméletnél.
Egy idő után ugyanígy nem lepődünk meg azon, ha a jövőből vagy éppen a távolinak tetsző múltból szólnak hozzánk – minden a maga természetességében történik. Méghozzá úgy, hogy az első pillanattól az utolsóig látszik, hogy ez az osztály otthonosan mozog Bognár Péter versforgatagában, és ezt hihetetlenül élvezik is. Mosolygások, összekacsintások színezik az előadást, egészen családias a hangulat, megszűnik a láthatatlan fal a nézők és a játszók között. Már maga a színpadkép is ezt hivatott elősegíteni, hiszen a színészek egy kör alakú asztalnál ülnek – a közönség néhány tagjával egyetemben –, a nézőtér pedig köréjük kulcsolódik. A közösségi élmény elvitathatatlan, még akkor is, ha az alkotók igyekeznek minket minél inkább zavarba hozni. Nem kínos feszengésre gondolok itt, hanem az irodalom és a színház kellemes incselkedésére, szórakoztató piszkálódására.
Nagy előnye az előadásnak, hogy nem ragad bele az oly kézenfekvő statikusságba, a hallgatók a tér lehetőségeit maximálisan kiaknázva mozognak a versfolyam szövetében. Mimikájuk, gesztusrendszerük pedig híven tanúskodik arról, hogy itt nem pusztán versmondásról vagy szavalásról van szó, hanem értő és tudatos tolmácsolásról. Nincsenek félrehangolások, eltévelyedett momentumok, Gothár Péter és a harmadéves zenés színész osztály tűpontosan kottázza le A rodológia rövid történetét.
Nem tudunk hát differenciáltan tapsolni senkinek, hiszen Bori Réka, Borsi-Balogh Máté, Brasch Bence, Czvikker Lilla, Fáncsik Roland, Fekete Gábor, Hajdu Péter, Hunyadi Máté, Imre Krisztián, Jenővári Miklós, Józsa Bettina, Kurucz Dániel, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Mentes Júliam Nagy-Bakonyi Boglárka és Széles Flóra egyenlő arányban járut hozzá az előadás emlékezetességéhez, illetve ahhoz, hogy ez ne csupán egy szokványos versest legyen, hanem olyan izgalmas interpretáció, amelyre bátran mondhatjuk: így kell megfogni a kortárs irodalmat.
„Szemtelen. Tehetséges.” – ekképpen jellemezte Borbély Szilárd a Bulvár ajánlójában Bognár Pétert. Én szintén ezekkel a szavakkal írnám le a harmadéves hallgatókat: Szemtelenek, tehetségesek. Vagy még inkább: szemtelenül tehetségesek.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Ódry Színpad
