Folytatódik GlobART-os interjúsorozatunk, ezúttal Kálmánczhelyi Gábort kérdeztük e-mailen keresztül a színészi indulásáról, a társulati létformáról, illetve az aktuális szerepeiről.
Milyen régre nyúlik vissza a színészettel, zenéléssel való kapcsolatod?
Édesanyám még általános iskolás korom elején, de az is lehet, hogy már óvoda végén gondolt egyet, és elvitt egy helyi (Budapest-zuglói) színjátszó szakkörre. Ott elég erősen elkapott a gépszíj. Ebben az időben egy gyerekkori barátommal minielőadásokat kezdtünk el csinálni a szüleinknek. Általában zenékre találtunk ki koreográfiákat vagy például viccet dramatizáltunk. Később ezzel a barátommal, és még néhány ismerőssel, alapítottuk meg 17 évesen az első zenekarunkat, amelyről akkor már évek óta álmodoztunk. Aztán egy hosszabb kihagyás után rájöttem, hogy mindenkinek sokkal jobb, még nekem is, ha inkább énekelek, mintsem gitározom, aztán 2010-ben hazataláltam a színjátszáshoz is. Ekkor még az amatőr szférában, egy drámajáték-csoportban, ami később egy darabig társulatként is működött. Ennek feloszlása után jöttek a független és kevésbé független csoportok előadásai, esetenként pedig a kisfilmek. Útközben pedig valamikor szájharmonikával is elkezdtem „szórakozni”.
Mi érdekel téged leginkább a színházban?
Személyesen, előadóként sorrend nélkül az, hogy ki tudok fejezni a segítségével olyan dolgokat, amit a „való” életben nem. Ez azért jó, mert alapjáraton elég zárkózott vagyok. Nyilván ez áttételesen működik. Ezen kívül nagyon sokat segít az önismeretben, illetve mások megismerésében is, ez pedig mindig nagyon izgalmas. Az élet legjobb dolgai is általában a pillanat hevében történnek, éppúgy, mint a színpadon minden. Amikor több ember között megszületik valami, az rendkívül fantasztikus érzés, a zenében is ez izgat a legjobban. Az alkotási, önkifejezési vágy is elég erősen zakatol bennem, ezért fontos, hogy független társulatban dolgozhassak, ahol kap az ember alkotói szabadságot. Szerintem az előadó-művészet is alkotómunka, ha az előadónak jut szabadság és élni is tud vele. Arról nem is beszélve, hogy én gyerekkorom óta arra vágytam, hogy vicces legyek, és hál’istennek, azt hiszem, ezt sikerült is elérnem, akkor már hadd élvezzem! Ez persze nem jelenti azt, hogy a drámai szerepek nem érdekelnek, sőt! Akadt is sok ilyen feladatom az utóbbi időben. Nézőként pedig leginkább a forma érdekel és az, hogy érintsen meg az előadás lelkileg. De ettől még a nagyon absztrakt dolgokat, mint kiderült, nem szeretem.
Hiszel abban, hogy a színháznak társadalmi feladata van?
Nem, abban hiszek, hogy a művészet általában akkor érdekes, ha reflektál a társadalomra. Nem is feladat, de egyébként mi értelme van? Ez a reflektálás ugyanúgy a személyes hangvételű művekben is megvan, mint azokban, amelyek a „nagy” társadalomról beszélnek. A művészetnek az a feladata, hogy a befogadó egyfajta szellemi és lelki többlettel gazdagodjon általa. Ez pedig ha akarjuk, ha nem, hatni fog a társadalomra.
Mi az, amit a társulati létformától kapsz? Mit tud neked adni a GlobART?
Biztonságot, inspirációt, alkotási lehetőséget, reményt és egy közösséget, amelynek jó tagjának lenni. És nem utolsó sorban nagyon sokat tudok tanulni a többiektől.
Összművészeti társulat vagytok. Hogyan néz ki nálatok egy próbafolyamat?
Úgy gondolom, hogy minden színtársulat összművészeti, ha jól csinálja. Egy próbafolyamatot nehéz így általánosságban leírni, általában az adott anyagtól függ, de mindig nagy figyelmet fordítunk arra, hogy résztvevők közül mindenki értse, mit is akarunk az adott előadással mondani. Nagyon sokat beszélgetünk a szerepekről is, és kiemelt figyelmet élvez a karakterépítés, ezt segítik a rendszeres, heti tréningek is. Vagy vannak olyan próbaalkalmaink, amelyek szinte már pszichodrámába hajlanak annak érdekében, hogy karakter és szereplő egymásra hangolódjon. A tréningeken emellett egyre izgalmasabb és kifejezőbb módokat keresünk arra, hogy tud egymással kommunikálni zene, tánc és szöveg. De természetesen vannak külön prózai, tánc- és zenei próbák is. Aztán idővel ezeket összeeresztjük... Akkor jön ám a nagy haddelhadd!
Több előadásban is játszol a GlobART keretein belül. Milyen más kihívások elé állítanak téged a különböző szerepek?
Ha most tételesen el akarnám mondani, melyikben mi volt a kihívás, azzal egy külön interjút meg lehetne tölteni. Eddig szerencsére a társulatban mindig egymástól elég különböző szerepeket kaptam (ha egy időben a comic relief szerepkör kicsit el is harapódzott). Ehhez hozzájön az is, hogy próbálunk minden anyaggal kicsit másképpen megszólalni, egyedi kifejezésmódokat keresni, ezek persze eltérő játékmódokat is igényelnek
Melyik munkád volt az, amiből a legtöbbet tanultál?
Eddig minden előadásból tanultam valamit, még azokból is, amiket nem sikerült jól megcsinálni (egyébként itt most nem GlobART-osokra gondolok). Ha nem is a legtöbbet, de talán a legátfogóbban egy már nem játszott, GlobART-os időszakom előtti előadásból tanultam. A Radikális Szabadidő Színházban csináltuk meg a Leonce és Lénát, itt megtanultam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amennyire elsőre én vagy mások gondolnának. Annak az előadásnak a próbafolyamata nagyon sokat segített abban, hogy tovább tudjak lépni, fejlődni. De ezeken a tanulási utakon mindig nagyon fontos volt az is, hogy kikkel dolgoztam az adott produkción. Mindenkitől valami mást lehet hazavinni.
Milyen karaktereket érzel magadhoz igazán közel?
Erre sokféleképpen lehetne válaszolni, én egy n+1. utat választok. Egy John C. McGinley-interjúban hallottam egyszer, hogy ő kétféle színészi iskolát ismer. Az egyik a John Malkovich-féle, ami azt mondja, hogy mivel magunkat ismerjük a legjobban, ezért meg kell próbálni a karaktert a személyiségünkhöz hasonlóvá gyúrni. A másik pedig az Al Pacino-féle, aki pedig megpróbál maga a karakterhez hasonlóvá válni. Ők persze elsősorban filmszínészek, és távol álljon tőlem, hogy hozzájuk hasonlítsam magam. De azért elég átfogó definíciók ezek ahhoz, hogy lehessen azonosulni valamelyikkel, ha nem is feltétlenül minden esetben. Ennek megfelelően először talán nem annyira, de ma már egyre tudatosabban a John Malkovich-féle iskolát követem. Mind a két módszernél jól meg kell ismerni az adott karaktert és magadat is, talán nekem azért ez fekszik jobban, mert elég introspektív vagyok. Egyébként azt szeretem a legjobban, ha egy karakter új kihívást jelent.
Egy-egy előadásnál szeretsz kimozdulni a komfortzónádból, vagy vannak olyan határok, amelyek keretein belül szívesebben mozogsz?
Szerintem, akkor lesz egy előadás sikeres, ha mindenki kimozdul a komfortzónájából. A közönség tagjai is, mint ahogy az életben is az ilyen pillanatok a legizgalmasabbak. Ezért is alkalmas az előadó-művészet arra, hogy elmondjon vele az ember olyasmiket, amiket a hétköznapokban nem tud, vagy egyszerűen nem akar. A korábban említett karakter-mélyfúrós próbákon, sok tréningen lényeges szempont az is, hogy ezt időről időre megtegyük. Tehát mi társulaton belül sem engedhetjük meg magunknak, hogy biztonsági játékot játsszunk, ami kissé paradox módon nekem ad egyfajta biztonságérzetet.
Miben szeretnél a leginkább fejlődni?
Mindenkinek mindig lehet miben. Mivel nekem nincs hivatalos színészi képzettségem, leginkább szakmatechnikai dolgokat kell javítanom folyamatosan, ebben a társulatban a többiek is sokat segítenek, de nyilván az sem árt, hogy tudatosan figyelek erre. Emellett szeretném még jobban előnyömre fordítani azt, hogy inkább fejben, mint lélekben oldom meg a feladataim, illetve szeretném erősíteni ennek a másik oldalát is. És abban is szeretnék fejlődni, hogy a negatív állapotokat minél inkább kreatív energiákká tudjam alakítani.
Mi az, ami még foglalkoztat téged a színészet mellett?
Például a zene. Ha pedig nem éppen a nappal vagy az éj leple alatt szuperhősködöm a színházban, van egy „tisztességes, polgári” munkám is, tv-műsorokat fordítok.
Mik a közeli és a távlati céljaid?
Nagyon jó lenne újra zenekarban működni, ehhez keresem a társaimat. Emellett pedig szeretnék minél többet dolgozni filmekben is, nagyon távlati célként pedig jó lenne elérni, hogy egy gumimatrac se legyen szomorú.
