Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei-sorozata nem véletlenül vált az elmúlt évek legnépszerűbb ifjúsági sorozatává. A kalandos történet azon túl, hogy visszarepít bennünket a 19. századba, egy egészen más megvilágításba helyezi a boldog békeidőket, megmártóztatva minket az alvilág mocskában.
Míg az első kötet egyfajta ízelítő volt, a testvérpár sorsának alakulását végigkövető, arányaiban semerre nem hajló – vagyis talán minimális szinten Emmából többet mutató – kötet, addig A Rudnay-gyilkosságok egyértelműen Mili szálát kezdi boncolgatni. Természetesen a regény nem felejti el az idősebb Hangay lányból Kardos Cilivé vedlett lány alakját sem, akit Tabánbeli eltévedése az özvegy Hül mama házába sodor, ahonnan lehetetlen megszökni, és amit leginkább a bűn tanyájaként lehetne emlegetni. Izgalmas perspektívát vetít elénk ez a fordulat, hiszen lehetőséget nyújt a másik oldalról is betekintés nyerni a bűnügyekbe.
A vissza-visszatérő tabáni események teljesen felbontják a történet kronológiáját, így nem véletlen, hogy minden egy masszává folyik össze, a regény felétől – hiába figyelmeztetnek a fejezetek elején a dátumok – megszűnik a tér és idő, kiszakítva minket valamiképpen saját 21. századi valóságunktól. Az időtlenség jótékony burka elfedi az események gyors egymásutánját, azt az érzetet keltve, hogy például a Filibe érkezés és a rablási kísérlet között akár hetek is elteltek.
A Tabán a furcsa alvilági figurákon túl három szerethető, ám mégis elsőre nem igazán pozícionálható karaktert „termel ki”. Fecska a cigánylány az, akinek figurája a legkevésbé kedvelhető egészen addig, míg Cili kedvessége meg nem olvasztja az ő szívét is. Anna – aki kényszerből jár szobára – az arany középutat képviseli, mert bár hiába él bűnözőként, személyiségéből egyértelműen kitűnik, hogy jobb sorsra érdemes. A legszerethetőbb figura Hüléknél a kis mindenes, Mári, aki tizennégy éves kora ellenére olyan nebáncsvirág, amit a narrátor sem hagy szó – pontosabban jelzők – nélkül. Szinte úgy beszél a lányról, mint egy hét-nyolcéves kisgyerekről, pedig Márinak csak annyi baja van, hogy csúnya, illetve tanulatlansága miatt buta és tapasztalatlan, így aztán mindenki kötelességének érzi, hogy a maga módján istápolja. Cili négyük közül az ötletgazda, vagy úgy is fogalmazhatnánk az értelmi szerző, aki világlátott, okos lányként remek tanítónak bizonyul életvezetésből, a lányok pedig az esetek nagy részében hallgatnak is rá.
A másik oldalon Mili és Ambrózy báró közötti vonzalom lassan bontakozik ki, mégis már a kezdetektől ott bujkál a szikra, Agáta mama pedig éles szemével ügyes kerítőként tereli a tapasztalatlan lányt az ingoványos terepen. Mégsem jutnak semmi egymással. Richárd – talán saját maga is megrettenve érzéseitől – folyton vissza-visszazökken a zord báró szerepébe, míg Mili egyre szemtelenebb és bátrabb, ám a végső lépést ő sem teszi meg. Barátnőre lel Erdős Reneé költőnőben, akinek felvilágosult, modern felfogása tökéletes pártfogóvá teszi a lányt számára. Renée alakja kiválóan alkalmas az oktató szerepére, mégis pont az ő közreműködésével válik a fiatal Hangay lány ellentmondásossá.
Mili ugyanis, aki eddig nem volt rest kimondani bármit, ami a szívén volt, visszaretten attól a gondolattól is, hogy valaki az ő bárójának titulálja Ambrózyt, ez pedig egy olyan ember szájából, aki gyakorta él a gondolataiban ezzel a jelzővel, idegenül hat. Ráadásul olyan személy előtt kéri ki magának ezt a bizalmas kapcsolati vonatkozást, akit a legjobb barátnőjének tekint. A szerelmi elbizonytalanodás tehát tapasztalatát, tudását és pozícióját nézve jogos, ám a karaktert tekintve kevésbé hiteles.
Éppen ezért a regény legnagyobb erénye – talán nem meglepő módon – a bűntények felderítésében rejlik. Bár az olvasó a másik nézőpont miatt előbb értesül a konkrétumokról (ki áll a gyilkosságok mögött, hogyan kapcsolódnak össze stb.), mégsem válik a történet érdektelenné, csupán eltolódnak a hangsúlyok a nyomozás irányába. Sokkal fontosabb lesz, hogy hogyan jutnak el lépésről lépésre, bűnözőről bűnözőre a megoldásig, mint a megoldás maga. Vörös János vallomástételében sem a tények kiegészítése válik izgalmassá, sőt az mintha egy tollhegynyivel tovább is húzódna a kelleténél, hanem a sötétben elsuhanó árnyak, a szemmel még nem látható készülő események, melynek hatására Ambrózy is megváltozik.
Talán a báró az, aki a legnagyobb és leglátványosabb ívet járja be a történet során. A regény vége felé megeresztett mosoly nem csupán Mili kinevetése, hanem valami sokkal több. Ambrózy saját neveltetésével, a korvélekedéssel szemben elkezdi egyenrangú félként kezelni a lányt, mi több, fontossá válik számára. És bár még nem mondhatjuk egyértelműen, hogy beleszeretett a kotnyeleskedő fruskába, a jelek ebbe az irányba mutatnak. Ez pedig majdnem teljes személyiségváltozást idéz elő nála akkor is, ha minden szavával és tettével mást akar sugallni.
Miközben persze kapunk egy csokor felderítetlen ügyet és egy egymással dűlőre jutni képtelen párt – akinek férfitagja Mili legnagyobb megdöbbenésére látszólag csupán a testvéri kapcsolatot tartja helyénvalónak közöttük –, a regény az események közepette feldob két fontos rejtélyt, amely a második kötet végére is talány marad. Az egyik a báró hiányzó karja (ami már az előző kötetben is a figyelem középpontjába került néhányszor), amihez közelebb jutunk egy rózsákat tartó nő arcképén keresztül, a másik pedig az életét Kardos Cecíliaként tengető Hangay Emma, akit a végjátékban Ambrózy ugyan felismerni vél a Hül-házban, megoldás azonban itt még nem születik.
A Rudnay-gyilkosságok fordulatos, izgalmas ifjúsági regény, melynek báját továbbra is a nagyrészt valóban élt karaktereket mozgató miliő adja, és bár a szerelmi szál bevonása miatt Mili karakterének íve meginog kissé, semmit nem von le a mű élvezhetőségéből.
Vass Antónia
