Program:
· Joseph Haydn: G-dúr („Cigány”) zongoratrió
· Felix Mendelssohn-Bartholdy: I. (d-moll) zongoratrió
· Gustav Mahler: a-moll zongoranégyes
· Robert Schumann: Esz-dúr zongoranégyes
Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legérdekesebb kamarazenei koncertjének ígérkezett Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes estje, melyet április 19-én tartottak a Zeneakadémia Nagytermében. Az immár állandósult trióhoz a hangverseny második felében Szűcs Máté brácsaművész is csatlakozott két zongoranégyes erejéig.
A koncert Haydn G-dúr, „Cigány” triójával kezdődött, amely az egyik leggyakrabban előadott mű a szerző számos (összesen 29) zongoratriója közül. A darab egyik fő ismérve, hogy a hegedű nemcsak a csellóval együtt kíséri a zongorát, mint a korai triókban, hanem önálló karakterű anyagot is játszik. Ez a jellegzetesség meg is mutatkozott a mű előadása során, Baráti Kristóf fényes tónusú, ugyanakkor határozott hangszínnel szólaltatta meg a hegedű szólamát, a lassú tételben pedig szinte énekelt a hangszer a kezében. De ugyanez mondható el Várdai István játékáról is, aki szintén kifejezően, mély átéléssel játszotta a főtémát. A mű lezárásaként Haydn egy „Rondo all’Ongarese” elnevezésű tételt komponált, amelyben cigányzenei motívumokat használt fel. Friss és lendületes interpretációban hallhattuk a finálé táncos jellegű dallamait.
Az ezután következő Mendelssohn-trió előadása még az előző darabnál is magasabb szintet ütött meg. Várdai már az első tétel érzelemdús, gömbölyű kezdőhangjaival elkápráztatott minket. Ez a zongoratrió a romantika zeneirodalmának egyik legjelentősebb és egyben legnehezebb alkotása, főleg ami a zongoraszólamot illeti. Egyrészt a technikai nehézségek, másrészt a két vonóshangszerhez való alkalmazkodás miatt, de Várjon Dénes ez nem jelentett akadályt. Precízen és rendkívüli érzékenységgel zongorázott. Különösen igaz ez az Andante tételre, amely egyébiránt Mendelssohn „Dal szöveg nélkül” típusú zongoraműveire emlékeztetett. A gyors tempójú harmadik tétel jókedvet, életvidámságot sugárzott magából, a finálé heves, nyugtalan hangulatú dallamfüzéreivel pedig a művészek feltették az i-re a pontot a darab előadása során.
A koncert második részére Szűcs Mátéval kvartetté egészült ki a trió, akinek brácsajátéka hamar beilleszkedett Barátiék összeforrt hangzásvilágába. Mahler a-moll zongoranégyesét szenvedélyes, drámai előadásmódban szólaltatták meg. Ugyanakkor a zene líraisága is megmutatta magát. Mahler kamaraművek komponálásával csak néhány évig foglalkozott pályája elején, sok közülük eltűnt, megsemmisült. Ez az egy fennmaradt darab(töredék) valószínűleg egy teljes kvartett nyitótétele lett volna. Ettől függetlenül önállóan is abszolút megállja a helyét a koncerten hallottak alapján.
Schumann Esz-dúr zongoranégyesével zárult a hangverseny. Ennél a műnél is megfigyelhettük a négy művész játéka közötti teljes összhangot. A nyitótétel a lassú bevezető után mozgalmassá vált, a scherzót pedig játékos, könnyed hangvétel jellemezte. Egy kis megnyugvást hozott a műbe az Andante tétel, míg a finálé mintegy ennek ellenpontjául, fékezhetetlen energiájával tepert le minket. A szűnni nem akaró taps hatására újra meghallgathattuk a mű egyik legélvezetesebb tételét, a Scherzót.
A hangverseny maradandó élményt nyújtott, és csak remélni tudom, hogy Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes hármasa még sokszor kápráztatja el játékával a közönséget.
Tuska Borbála
