A Spirita Társulat 2014-ben alakult meg, és azóta izgalmasabbnál izgalmasabb, vadabbnál vadabb és egyre merészebb előadásokat állítanak a Bethlen Téri Színház színpadára. Legyen szó egy ˝hagyományos” Shakespeare újraértelmezéséről, egy film színpadi adaptációjáról, vagy egy kétszemélyes előadásról – a néző mindig találni fog valami mást, valami szokatlant. Valamit, ami eddig nem, vagy nem nagyon volt része színházi kultúrájának. Június 22-én újabb kísérletbe, Sartre Zárt tárgyalás c. drámájának megrendezésébe vágta a fejszéjét a társulat vezetője és rendezője, Egressy G. Tamás.
Miért döntöttél a viszonylag sok szereplőt mozgató dráma, a Macbeth után egy háromfős kamaradarab mellett? Hogyan választottad meg a színészeket ehhez a darabhoz?
Egészen más típusú hozzáállást, felkészültséget és színházi gondolkodást igényel egy tizenhárom szereplős, két fizikai szinten játszódó, effektekkel és filmes eszközökkel dolgozó thriller, mint egy háromszereplős, pszichológiai dráma. Amikor hárman vannak a színpadon, nincs jelenetváltás, nincsenek színházi értelemben vett határok, amelyek mentén esztétikai különbségtételeket lehet tenni bizonyos szekvenciák között. Ez a jó értelemben vett, feszítő monotonitás izgatott, ahogy az első kamaraprojektünk, a Bársonyos reggel esetében is. A színészek tekintetében Kálmán Henrietta szerepe gyakorlatilag adott volt, hiszen korábban már játszotta Estelle-t egy vizsgaelőadásban – igaz, teljesen más rendezésben, szóval nem volt nagyobb előnye a partnereihez képest. Nagyon illik rá a szerep, ahogyan Krausz Gábort is „pofán csapta”– pestiesen szólva – a karakter habitusa, színpadi jelenléte, férfias kisugárzása. Az a dikció, amivel Krausz dolgozik, egyértelművé tette, hogy neki kell Garcint játszania. Fekete Patricia a Társulat vezető színésznője, szeretünk és tudunk is együtt dolgozni, csináltunk is már együtt kamaradarabot, szóval izgalmas volt együtt megalkotni Inés útját is.
Sartre kissé sötét és borongós világa közel áll hozzád?
Hát persze. Sartre pesszimista szerző, és azt gondolom, magánemberként én is sokszor borongós vagyok. Vagy az lettem. Viszont nem létezik olyan aktív alkotó, aki csakis rémségeket gondol a világról, az emberekről – hiszen akkor nem készítene műalkotásokat, nem lenne energiája és indíttatása arra, hogy dolgozzon. Lars von Triernél figyelhető meg a legszórakoztatóbb módon ez a paradoxon: számtalanszor állította már művészként, hogy az emberiség megérett a pusztulásra, de újra és újra forgat. Alkot, beszél, üzen. Kinek? Egy reménytelen társadalomnak, a visszafordíthatatlanul elcseszett emberiségnek? Ugyan már. Tehát nincs minden veszve.
Az emberi faj megválthatatlanságának tragédiáját vagy inkább a legsötétebbnek tűnő lélek emberi mivoltát és gyarlóságát hangsúlyozza a rendezés?
Úgy gondolom, nem baj, ha mindkettőt. A színészekkel mélyen beleástuk magunkat ennek a három szereplőnek a lelkébe, és kerestük, kutattuk, boncolgattuk a gyengeségeiket. Erről fog szólni az előadás: a gyengeségeinkről, amiket megengedünk magunknak. Az élethazugságokról, amik „még beleférnek”. A kicsinyes, lábszagú, ösztönös gonoszságunkról. A megválthatatlanság már csak következménye ennek – Sartre szerint legalábbis.
Szerinted milyen párhuzam vonható a gót stílus és a darab hangulata között? Egyáltalán: miért ezt a stílusirányzatot választottad?
Minden munkámnál igyekszem találni egy kiemelt gondolati fonalat. Vizuálisan és morálisan egyaránt. Ez a fonal elsősorban nekem és a nézőnek segít eligazodni az előadás világában, és majdnem mindig asszociációkon alapszik. A gót stílus számomra valamilyen módon a társadalmon szándékosan kívülre került, lázadó, extremista és – ami fontos – haragos szubkultúra benyomását keltette. A Pokolban pedig három számkivetett, haragos, meg nem értettséggel teli ember kerül össze – a ruhájukat jellemző elegáns extremitás ezt is aláhúzza, és persze sokat elárul a karakterek személyiségéről.
Mint alkotó, miért ajánlod a Zárt tárgyalás c. előadást a nézők figyelmébe?
Hirtelen furcsa válasz jut eszembe. Életemben nem volt olyan próbaidőszak, aminek folyamán ennyit kiabáltam, káromkodtam és lelkiztem volna munka közben. Azt gondolom, ez mindhármunkra igaz. Összetett és komoly műről van szó, amibe bele kell dögleni, amikor színpadra visszük. Önmagunkból, a saját fájdalmainkból és félelmeinkből dolgoztunk. Bevállaltuk, hogy megismerjük egymást a csontvelőnkig, és bevállaltuk azt is, hogy ezt a nézők elé visszük.
Németh Fruzsina Lilla
