A július-augusztusi hatalmas sikerű skóciai és amerikai turné után a budapesti közönség is megtekinthette Fischer Iván Don Giovanni rendezését a Művészetek Palotájában 2017. szeptember 21-én, 23-án és 24-én. A nemzetközi orgánumok szuperlatívuszai beigazolódtak. „Jelenleg a legjobb Mozart-rendezés”? „Etalon”? Nem indokolatlan, újságírói túlzások.
Tartják a Don Giovannit az egyik legjobban összerakott darabnak az operairodalomban. Tény és való, minden kitűnő arányban van benne jelen. A történet, a szöveg, a zene hangvétele, egyszerűen egy opera minden tényezője el van találva. Ha ezekhez hozzárendelünk egy kitűnő, közönségbarát rendezést készen is van az operaélmény.
Mit is láttam? Klasszikus értelemben vett díszletről, szcenírozásról jelen esetben nem igazán beszélhetünk. Élőképekről annál inkább. Magát a humán-díszletet Novák Eszter és Selmeczi György negyedik éves színész osztálya adta fekete háttér előtt szobornak maszkírozva, hol márvánnyá merevedve, hol orgia-szerűen kavarogva. Kaptam ezen kívül kitűnően előadott zenét, finoman megbúvó csembaló continuoval, fantasztikus énekeseket, akiknek színészi teljesítménye sem volt utolsó.
Összességében a rendezői koncepció teljesen kifejezte Don Giovanni jellemét és a történet mentális oldalára fókuszált. Adott egy megszállott szoknyavadász nemes úr, a kerítőként és problémamegoldóként egyaránt működő inasa és botrányosabbnál botrányosabb nőügyek hegyei hazugságok hálójával körbefonva. A hurok pedig szorul. A kérdés az, hogy mikor fogja a hazugságok és erkölcstelenség fonalaiból készült kötél megfojtani ezt a perverz disznót?
Igen, perverz disznót, mivel Don Giovanni (Christopher Maltman) – humoros, bohém alkata és kínos nőügyei ellenére – nem éppen egy igazán szeretni való karakter. Könnyelmű, a szebbik nemre tárgyként tekintő, erőszakra, erőszaktevésre hajlamos jellem. Kardot szúrni a jegyben járó lánya védelmére kelő Commendatoréba? Ugyan, járulékos veszteség. A vőlegény mellől elcsábítani a menyasszonyt? Újabb kitűnő történet! Mindezt rákenni az inasára, szenvedjen csak ő? Mire nem jó egy inas…
A vég viszont mindenkire kíméletlenül lecsap. Az ilyen rossz életűekre meg főleg.
Persze ott van Leporello (José Fardilha), ő mindent megold, elsimít. Kivéve egy mennydörgő márvány igazságosztót. A „wingman” szerepét játssza, asszisztál gazdája erkölcstelen ügyleteihez, de legbelül tudja, ezek nem éppen jó cselekedetek. Háta mögött ki is fejezi gazdájáról alkotott legbelső véleményét.
Ott van a darabban a „jók” oldala is. Donna Anna és Don Ottavio (Laura Aikin, Jeremy Ovenden), a nem csekély személyes érintettség miatt bosszúszomjas pár, akik legjobbnak látják Don Giovannit fizikailag megsemmisíteni, mivel „az ember maga az eszme” gondolatmenetet követik. Tehát ha az ember pusztul, viszi magával az eszméjét is. Primitív megoldás, de jogos. Eleinte. A parázna azonban erkölcsileg – már ha lehet az esetében így nyilatkozni – is meg fog semmisülni.
Erkölcsi ellenpontot igazán a paraszti pár, Masetto és Zerlina (Matteo Peirone, Sylvia Schwartz) jelentenek. A hedonista arisztokratával szemben a tisztaságot és az igaz szerelmet képviselik. Don Giovanni természetesen ebbe is bele próbál rondítani.
Legvégül pedig a bukás, a megsemmisülés, a végső igazság képviselője: a Commendatore (Kristinn Sigmundsson). Az egész darabban a szilárd erkölcs legfelső képviselője. Legbelül rokonszenvet érzünk felé, de szeretni nem tudjuk. Még külső szemlélőként is félünk tőle. Az utolsó jelenetbe való berobbanásakor szembesül – a darabban először – Don Giovanni saját könnyelműségével. Már a nyakán a kötél, megszorul a hurok. Egy utolsó esély a végső megbánásra és akkor megmaradhat. De Don Giovanni könnyelmű, értetlen. A kötél, amit fertőben élt élete alatt magának font végül a vesztébe rántja.
Összegezzünk.
A szereplők kitűnő énekesi teljesítményt nyújtottak és nem csak énekeltek, játszottak is. Christopher Maltman baritonja kitűnően illeszkedett Don Giovanni karakteréhez. (Mozarthoz szóljon, de a baritonnál jobb hangnemet nem is választhatott volna egy ilyen főszereplőhöz.) José Farhilda, mint Leporello igazán élvezeteset alakított, öröm volt nézni. Kristinn Sigmundsson pedig drabális termetével és sztentori, félelmetesen ordító basszusával pedig hátborzongató Commendatore volt.
Külön kiemelném az egész zenekar kiegyensúlyozott játékát és a színpadi zenészeket, akik nem a kulisszák mögül, hanem szemtől szembe játszották a betét darabokat. Az előadás tempója nem volt se túl gyors, se túl lassú, minden pillanatát ki lehetett élvezni. Az élő díszlet megformálta színpadkép pedig emlékezetes és egyszersmind különleges volt.
A Don Giovanni egy igazi „alap” opera, kezdőknek, a műfajjal való ismerkedéshez kitűnő és élvezetes választás. Az operában jártasabbaknak pedig –ebben a rendezésben – újdonság és egy elemezgetésre való mű.
Békési Botond
Fotók: Jane Hobson
