A világba bevonul az Antikrisztus szamárháton dohányozva, miközben a valódi Jézus azzal van elfoglalva, hogy elintézzen egy szeplőtelen fogantatást, aminek eredménye elvileg a világszabadító hős, Tótferi lesz. Tótferi el is indul a nemlétből a lét felé, de hogy meg is érkezik-e, annak már tulajdonképpen nincs is jelentősége.
Nehéz, réteges, napokig gondolkodós előadás a Kárpáti Péter szövegéből és rendezésében készült Tótferi. Mint általában, ha nagy változások zajlanak a világban, előkerül kultúránk egyik alapja, a keresztény tanítás, hogy megvizsgáljuk, hogyan is játszódhatnának le helyzetei egy ilyen, változó környezetben.
A történet alapja egy faluszéli szegény asszony története, aki befogadja a vándorló Jézus Krisztust és Szent Pétert. Cserébe ezek ketten ellátják minden földi jóval, hat disznót, palotát varázsolnak köré, sőt még a párját is visszahozzák a gödörből, ahova ötven éve beleesett. Krisztus urunk előbb borrá, majd pálinkává változtatja a háztartás összes vizét, mulatozás kezdődik, és valahogyan (természetesen nem a szemünk előtt) megesik a szeplőtelen fogantatás is.
Érdekes páros ez a Jézus-Szent Péter kettős. Jézus (Fekete Ádám) alakjában mintha egy középkorú székely embert látnánk: tudja ő, hogy a világ nemsokára megszűnik, eljön az Antikrisztus és elő kell teremteniük valahonnan a világhősét, de nem idegeskedik a dolgon, nem is nagyon emlegeti, csak amikor muszáj. A szülő asszony szenvedéseit is ezzel a rezignációval nézi: majd ha eljön az ideje, akkor szabadítja meg a fájdalmától. Ez egyszerre mutat egy modern, huszadik századi szkeptikus, és egy nagyon ősi, feltétel nélkül bizalmon alapuló Istenhez való viszonyt. (Ez megjelenik a nyelvben is: Kárpáti szereplői egyszerre hordoznak régi nyelvjárási jellegeket és beszélnek néha túlzottan is angolosodott nyelven.)
Ezzel szemben Szent Péter (Szabó Zola) a Krisztus mellett járó hús-vér ember, emberi gyarlóságokkal és félelmekkel. Együttérez embertársaival, és folyamatosan próbálja elérni, hogy Jézus segítsen rajtuk.
Kettejük viszonya is sokszorosan ellentmondásos. Folyamatosan versengenek egymással, ellentéteiket csak akkor teszik félre, mikor a szegényasszony életkörülményein javítanak. Ez a versengés és Szent Péter figurája (akinek egy pillanatra az is megadatik, hogy Isten legyen, de nem tudja uralni a képességeit) felveti a kérdést: hol az ember helye az Isten mellett? Melyik a helyes? Feltétel nélkül hinni és várni, hogy az Úr tegye, amit jónak lát, vagy tenni, akár azzal a kockázattal is, hogy romlik a helyzet?
A szegényasszony (Stefanovics Angéla) figurája szépen kidolgozott, parodisztikus jellege nem csúszik át mesterkéltségbe. Jó szándéka végig megmarad ugyan, de ahogy (Jézus és Szent Péter jóvoltából, bár ezt ő nem tudja) egyre több vagyonra tesz szert, a jó szándékhoz társuló cselekvő kedv egyre inkább elmarad, s a segítség a szavak szintjére redukálódik.
Az előadás második része egy jelképes, sokértelmű térben játszódik: Tótferi, a világhőse tudatra ébred, és elindul megkeresni a doktort, hogy segítsen vajúdó édesanyján. A világhőse itt mint egy gyermeki képzelet által életre hívott háború (a borotvák és poroszkák között) tábornoka jelenik meg. Technikailag pedig mint árnyék, egy icipici kis árnyék a doktor nagy alakja mellett (ezt egy alulról a plafonra világító telefon fényéhez való közelebb, illetve távolabb állással érik el, az előadás ezen része majdnem teljes sötétben játszódik.)
A valódi ellenség, akit Tótferinek le kell győznie, mégsem a borotvák vagy a poroszkák kapitánya, hanem maga az Antikrisztus, a romlás, a céltalan élet, aminek az ellenszere csakis egy gyermek születése lehet. Persze ezt ő még nem tudja. Csak azt tudja, hogy ki kell jutnia, nehogy az anyja belehaljon a fájdalomba. El is indul, de a doktorral együtt mélyre zuhannak, „dohányércbe”. Nem mozdulhatnak addig, amíg az első fecskével el nem jön az ideje (itt a rendező tehát a sors/Isten hatalma mellett teszi le a voksát). Végül, mikor eljut a világ ajtajáig és az kinyílik neki, a kiáradó fény űzi el az Antikrisztust.
Megszületik tehát a gyermek, akiről gyorsan kiderül, hogy kislány lett, Julcsika. A csalódás tapintható. Tótferi, mint a fiúgyermek, a hős utáni vágy, leforrázva áll, Jézus és Szent Péter is csalódottan távozik. (Milyen érdekes, hogy fel sem merül, hogy esetleg a lánygyermek lehetne a hős.) Miután mindenki elment, és a szülők végül hármasban maradnak babájukkal, mégis azt látjuk, hogy a legnagyobb Antikrisztus, a céltalanság, eltűnik, a gyermek a szülők egész világát betölti.
És felmerül a kérdés: vajon nem elég-e ez? Vajon nem ez-e a legtöbb, ami történhet, hogy két emberi élet innentől kezdve egy szép célnak, a gyermek felnevelésének szentelve folyik tovább? Nem ebben áll-e a világ megmentése?
Az előadás annyira sokrétegű, hogy egyetlen megtekintés után lehetetlen az egész rendszerét pontosan összefoglalni. Megjelenik egy általános fordulópont, nagy értékrendváltozás (amit egyébként egyre többen vizionálnak a színházban), hatalmas mennyiségű gondolat a segítség és a megváltás-megmentés természetéről. Érteni elsőre nehezen lehet. Érezni viszont annál inkább. És a zárlatban, a gyermeküket a karjukban tartó szülők látványától legalább akkora melegséget érzünk, mint ők maguk.
Elefánti Emma
Fotók: Mónus Márton
