„Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.”
(Karinthy Frigyes)
Mi történik, ha az ember beül egy vígjátékra, és annak ellenére, hogy az előadás során végig kacagott, a függöny leeresztésével végül mégis keserű szájízzel távozik? Egyáltalán mi számít vígjátéknak? Mi dönti el, hogy a darab minek minősül? Vagy ha nem mi, akkor ki dönti el? Az eredeti szerző? A rendező? A színész? Vagy a néző?
A Pesti Színház idén ősszel Shakespeare egyik vígjátékát a Lóvátett lovagokat (vagy egy régebbi fordításban a Felsült szerelmeseket, eredeti címén pedig Love’s Labour’s Lost-ot) állította színpadra Rudolf Péter rendezésében.
Ez a Magyarországon talán nem annyira ismert darab Navarra királyának és kíséretének szerelembe esését meséli el. Navarra királya és kísérete megfogadja, hogy az elkövetkező három évet pusztán a tanulásnak, és a lelki fejlődésnek szentelik. Ennek a célnak az elérése érdekében pedig lemondanak minden földi hívságról és gyönyörről (az asszonyokat is beleértve). Természetesen ekkor érkezik az udvarba a francia király lánya kíséretével, ami alaposan megzavarja Navarra lakóinak békés napjait.
Az eredeti dráma vígjátékként, az előadás a Pesti Színház oldalán pedig komédiaként van feltüntetve. Mégis a néző a bemutató után valahogy bizonytalan, rossz érzéssel távozhat a színházból. Így könnyen felmerül a kérdés, valójában mit is látott a közönség? Vígjátékot-e vagy tragédiát? Illetve érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy mi lehet az oka annak, hogy nem könnyű ezt a kérdést megválaszolni.
Arra, hogy a darab miért volt vígjáték (is) könnyű magyarázatot találni: a mű szövege tele van nyelvi játékokkal és ötletekkel, amelyek rendkívül jó hangulatot teremtenek az előadás során. (Ez – a művet fordító Mészöly Dezső mellett – Závada Péter, illetve Rudolf Péter érdeme.)
De a darab a szövegkönyv nyelvezetétől önmagában még nem válna derűssé. Ehhez a színészek bravúros játékára is szükség van, amelynek köszönhetően a shakespeare-i nyelv nem válik számunkra idegenné. Habár néhány nyelvi fordulat vagy kifejezés talán annyira nem megszokott manapság, mégis ezek olyan kontextusban, és/vagy olyan színészi játékkal egybekötve hangzanak el a színpadon, amely által nem jön létre a megszokott távolság a mű és a befogadó között.
Természetesen nemcsak a nyelvezet megfelelő interpretálása, hanem a szereplők megformálása is igazán szórakoztatóvá teszi a darabot. Itt külön kiemelendő Seress Zoltán, aki Don Armando szerepében egy igazán szerethető hősszerelmest jelenít meg a színpadon, a kissé Don Quijote-t idéző karakter jellegzetes stílusával különleges szín visz az előadásba. Emellett jellegzetes előadásmódjával Tóth András, mint Armando apródja, és Mészáros Tibor, mint udvarmester emeli még magasabbra az előadás színvonalát. Az összes színészéről elmondható az élénk, egyéni elődadásmód, amely feltehetőleg a színészgárda fiatalságának tudható be.
Hála a számtalan nyelvi fordulatnak és kiváló színészi játéknak sok vidám pillanatot élhettünk át a bemutató alatt. Természetesen a karakterek megformálásánál jelentős szerepet kapott Rudolf Péter rendezése is, amely egyes elemek és mozdulatsorok állandósításával valóságos epitheton ornanst teremtett egy-egy szereplő alakja köré. Így olyan visszatérő, egyes karakterekhez hozzátapadó mozdulatsorok jöttek létre, amelyek komikus hatásuk mellett, még jobban kihangsúlyozták ezen karakterek egy-egy jellemző tulajdonságát.
Bár a nyelvezet, a színészi játék és a rendezés mind a darab vígjátékszerű voltát erősítették, a látvány, a díszlet, illetve a jelmezek nem ezt a célt szolgálták. Az előadás térkihasználása sem különösebben említésre méltó: a szereplők többnyire a színpad egyik oldaláról léptek ki és be az előadás során. (A figyelmes befogadó számára feltűnhetett még egy szint, amely különleges szerepet kapott a darabban, ez pedig a színpad feletti tér. Ugyanis ebben a régióban, felülről lefelé, vagyis mintegy az égből, a transzcendens szférából ereszkedett alá a darabot alapvetően meghatározó törvény, amelynek a szereplők igyekeztek (?) engedelmeskedni.)
Tehát eddig összességében azt mondhatjuk, hogy egyértelműen egy vígjátékkal állunk szemben. Erre utal az előadás szövege, a karakterek sarkítása, a színészek előadásmódja. Mi okozza akkor mégis azt a bizonyos „negatív szájízt”?
Úgy gondolom, hogy ennek hátterében az az érzékeny téma, és az ebből adódó rengeteg kérdés és kétely áll, amelyet a darab megfogalmaz.
A téma, amelyet a darab boncolgat egyrészt a szerelem, az együttlét, a magány, az udvarlás másrészt (talán nem teljesen tudatosan) a modern nemi szerepek. És éppen ez az, amely kissé visszarántja a földre a befogadót. A darabban egy egészen újszerű modern nő- és férfitípusra bukkanhatunk, amely teljesen megbontja az eddig megszokott szerelmi történetek cselekményét. Itt ugyanis nem a klasszikus, az eseményeket pusztán passzívan átélő, hanem azokat aktívan alakító és meghatározó nőalakokkal találkozhatunk. Férfioldalról pedig egy a világot élvezni akaró, meggondolatlan, de szeretni vágyó típus tűnik fel, aki nem igazán tudja az érzelmeit hogyan kezelni, és nem igazán tudja azokat hova tenni.
Talán nem is véletlen, hogy máshogy alakul a történet, mint ahogy azt egy romantikus vígjátéktól várnánk…
Írta: Boross Krisztina
Fotók: Dömölky Dániel
