Egy link, akinek egy linken van az egész
„életműve”. Élete fénypontja, mikor egy virtuális világban produkálhatja magát
virtuális ellenfelek ellen, virtuális közönség elismeréséért. Mintha az
érzelmei is virtuálisak lennének, különböző stratégiák, úgy válogat közöttük.
Egészen addig, amíg …
A rendező kiválóan érzi meg,
hogy, habár egy online regényt feldolgozni minőségi szempontból általában kockázatos,
ez az anyag pontos látleletet ad olyan friss problémákról, amik felé a klasszikus
(dráma)irodalom nehézkesen mozdul. Maga a tény, hogy a virtualitásról egy olyan
irodalmi mű segítségével beszélünk, amely éppen a virtualitásnak köszönhetően
nyerhetett ismertséget (az 1 link a
Magvető Kiadó és az Origo online pályázatán nyert első díjat), hitelt és súlyt
ad az előadásnak, ugyanakkor előrejelzi azt az iróniát és cinizmust, amely
végigkíséri a nyolcvan bent töltött percet.
Test és érzékelés, érzékelés és
valóság, valóság és létezés viszonya tolódik el a virtuális világ megjelenésével.
Bánki Gergely rendezése pedig érzékenyen mutat rá ennek legnagyobb
problémájára: az emberi kapcsolatok visszaszorulása hatással van egész
gondolkodásunkra, érzékelésünkre is. A családi élet, az intimitás, a barátságok
egyaránt logikai szintre redukálódnak, mintha csak egy program kódjának részei
lennének.
Az előadás formája finoman követi
le a felvetődő problémát: hagyományos értelmezési keretek között monodrámáról
beszélünk (Vajdai Vilmos előadásában), de a Trafó klubtermének fehér falaira vetülő
figurák (műszaki vezető: Éltető András), akik a főszereplő Jake Smilest
körülveszik a (virtuális) térben, ugyanúgy mozognak, beszélnek, léteznek,
teljes értékű szereplői az előadásnak. Feltétlenül szükséges-e tehát a test, az
anyag ahhoz, hogy kijelentsük, valaki vagy valami jelen van? – erre a kérdésre
erősít rá erősít rá maga a megvalósítás. Az előadás tere, formája tehát tényleg
akként működik, amiként működnie kell: pluszjelentésként, jelentésárnyaló elemként,
nem csupán desingként, véletlenszerűen kiválasztott környezetként, amibe
bedobták a darabot.
A szöveg (amely a mai napig
ismeretlen, Jake Smiles álnéven alkotó író mellett Veress Anna dramaturgot
dicséri) nyelvileg is hordozza a virtualitás térnyerésének tipikus jelenségeit.
Ahogyan egyre kevésbé lehet (és akarják) elválasztani a materiális és a
virtuális világokat egymástól, a segítséget, példát jelentő emberi kapcsolatok
pedig fogynak, az ebben felnövekvő generációk úgy védekeznek az egyre gyarapodó
hibalehetőségekkel, sérülési felületekkel szemben, hogy az irónia, az önirónia,
a cinizmus válik az alapvető hangnemmé.
Bánki Gergely tökéletes érzékkel
választ szereplőt: Vajdai Vilmos karakteréhez (főleg a TÁP Színházhoz kötődő
munkásságban érhető ez tetten) szervesen hozzátartozik a cinizmus, jelenléte
így természetes, autentikus, és (talán a hasonlóságoknak köszönhetően) könnyed
is. Vajdai képes rá, hogy habár beszéde a felszínen közönyös, egyhangú, a mögötte
létező (virtuális világában háttérbe szorult, logikai kóddá redukálódott)
érzelmeket is megjelenítse az iróniában rejlő keserűség segítségével, így
vontatott beszéde nem válik unalmassá.
Habár a megvalósítás is korrekt,
színvonala felér a szöveghez, az előadás legnagyobb erénye mégiscsak a szöveg
megtalálása és feldolgozása, a katarzisélményt is (majdnem) kizárólag a
szövegben elhangzó fájdalmas és súlyos mondatok adják. Leginkább pedig a
hangnem, amit annyira már annyira átitatott az irónia és a magányhoz szokott
ember keserűsége, hogy teljes ridegséggel szól az olyan belsőséges témákról is,
mint a szeretkezés, vagy olyan felkavaró erejű eseményekről is, mint egy
majdnem halálos kimenetelű autóbaleset. Ez a közöny egyetlen alkalommal törik
meg: mikor Smiles gyermeke kerül veszélybe – ekkor nemcsak érzelmeket, hanem
valódi, tartalmas kötődést is felfedezünk benne. Ezzel azon előadások sorába
illeszthető (ezek egyébként mostanában nagyon nagy számban vannak jelen a színházak,
játszóhelyek repertoárján), amelyek az élet értelmét a gyermekekkel,
gyermekneveléssel hozzák összefüggésbe.
Ezen előadások számának hirtelen
növekedése az értelem kétségbeesett keresésére, távolabbra tekintve pedig
globális fordulatra, nagy értékrendváltásra utal. És jó, hogy akad közöttük
olyan is, amely ezt a fordulatot nem globálisan, hanem a hétköznapi ember, a
fordulat elszenvedője szemszögéből próbálja megmutatni. Fontos, hiánypótló
vállalás.
Elefánti Emma
Fotó: Mónus Márton
