Háy János darabja szól egy szellemi fogyatékos férfiről, a magyar vidék mindennapi létformájáról, és főleg arról, ami e kettőt összeköti: a korlátoltságról. Korlátoltnak gondoljuk az autistagyanús Gézát, korlátoltnak a vidéki lét lehetőségeit, de vajon milyen szempontok alapján és miért éppen azok alapján? A közösségben olyannyira nem-jellegzetes Géza a közösség általános jelképévé válik, minden jellemvonás, ami közössége bármely tagját jellemzi, benne egyszerre megjelenik: épp annyira jó-és rosszindulatú, épp annyira függ a világtól, amely körülveszi, és épp annyira kérdőjelezi meg létezésének hasznát.
Soós Péter rendező talán szándékoltan a sztereotípiáink megdöntésére törekszik, mikor a darabot optimista színezetűre hangolja. A mássággal, a sorból való kilógással szembeni, az ismeretlentől való félelemből eredő rosszindulat csupán jelzésértékűen jelenik meg az előadásban, mintegy William Blake-i elemként, nehogy elfelejtsük, hogy ilyen is van. A falusiak nagy többsége Soós adaptációjában azonban szeretettel fordul Géza felé, a javát akarja, így maga a falu sem tűnik fel korlátoltként. Ez a pozitív szemlélet ugyanakkor nem válik üres idillé, mégpedig azért nem, mert az indulatok majdnem teljes hiánya magával hozza a vidéki lét egyhangúságának, kilátástalanságának érzetét is: az ismétlődésekben nincs dinamika, az apró változások esetlegesek. (Ezt a „megállt az idő”-jelenséget segítik a jellegzetesen kortalan jelmezek is, amelyekről nem lehet eldönteni, az ötvenes években vagy napjainkban járunk-e.)
Ez a feszült egyformaság, amit az előadás majdnem végig tart, egyetlen helyen inog meg: az előadás zárlatában. A kezdőképet idéző szituációban, amely ezzel különösen képes lenne arra, hogy a mozdulatlanságot leképezze, ugyanis egyfajta szürreális „majdcsak lesz valahogy”-nézet jelenik meg, ami önmagában, egy másfajta adaptációban nem is lenne feltétlenül furcsa, de az eddigi feszültséghez képest kissé váratlanul optimista.
A falusi létmód fizikai vetületeit nagyon ügyes, jelentéses megoldásokkal képezi le a díszlet, amelyért Horgas Pétert dicsérhetjük. A Pinceszínház színpadának kis méretét, amely sokszor gondot okoz, előnnyé formálja olyan módon, hogy a legtöbb teret el se választja egymástól (a váltásokat a ki-és belépések jelzik), így utalva a fizikális és szimbolikus összezártságra és szűkösségre. Egyetlen hosszú, mindkét síkon beláthatatlan út van csupán (amelyet a szünet előtt a nézőtéren is folytatnak): a kocsmából éjszaka hazafelé vezető.
A szereposztás is gondos, pontos munka volt, különösen briliáns húzás, hogy a főszerepet Takács Gézára (31) osztották, ezáltal a Gézagyerek kifejezés a puszta életkorjelzés helyett annak kifejezőjévé válik, hogy a falu lakossága miként találja meg annak nyelvi lehetőségét, hogy a Gézával kapcsolatos jelenségeket körbeírja.
Takács Géza egyébként óriásit játszik, valószínűleg rengeteg kutatómunkán lehet túl. Emellett arányérzékét is dicséri a tény, hogy a szellemi fogyatékosság színpadra vitele (ami talán az egyik legnehezebb feladat) sem halványra, sem túlzóra nem sikerül. Egy-két olyan pillanat akad csupán az előadásban, mikor úgy tűnik mintha a férfi egyszerre sok fogyatékosság tüneteit hordozná magán, de az alakítás annyira nagy hatású, hogy ezek az apró pillanatok nem vonnak le az értékéből.
Ugyanígy lenyűgöző Börcsök Enikő játéka, aki Géza édesanyját alakítja az előadásban. Ő maga az élet, saját élni akarása és a mások életben tartására irányuló anyai vágy. Ahogy belépőjében bebiciklizik a színpadra, a keze és az egész teste reszket a kerékpárral együtt, az élet melegségét hozza magával, az eleven, szerető és féltő hús melegségét. Az a feszültség, amelyet a közösség túlélésért folyatatott harcában a változatlanság okoz, a magánember túlélésért folytatott harcában az érzelmesség kimutatásának problematikája, amely szintén egyfajta plasztikus egyhangúságot okoz. A visszafojtásnak ez a fajta kényszere végül is felőrli és elfárasztja, talán ez az egyetlen, amin az idő múlása egyáltalán mérhető ebben a közösségben.
A mellékszereplők közül Tóth Zoltán és Kaszás Gergő alakítása emelkedik ki, mint Géza barátai és az útját egyengető mentorai. Karatereik minden jellegzetes tulajdonsága szoros összefüggésben áll az ingerszegény környezettel, kivéve a szeretetet és a ragaszkodást, ami már-már szürreálisnak, idegennek is hat: hozzáállásuk láttán meleg „bárcsak ilyen lenne” gondolat futhat át a néző fején. Ugyanakkor ennek a szeretetnek funkciója van: ennek „köszönhető”, hogy Géza végül hazakerül, visszaállítva a természetesként megszokott rendet, végső soron tehát az is, hogy a könyörtelen kilátástalanság nyíltan megmutatkozik az előadás végén.
Tapasztalatom szerint ha egy jelenségben az ember egy, az ő valóságképének megfelelő és egy attól eltérő komponenssel találkozik, minden esetben az eltérő ragadja meg hamarabb: az előadás esetében pedig ez a közösség szeretete és segítőkészsége, amellyel Géza felé fordul. Ez az, ami erőteljesebben meg is marad, és a felmerülő „bárcsak ilyen lenne” érzés kíséri el a nézőt a hazaúton.
Elefánti Emma
Fotók: Somfai Sándor és Csákvári Zsigmond
