Még 1966-ban készült az az Oscar-díjas film Albee darabjából, amely kultikussá tette karaktereit, a vidéki kisvárost pedig nyugtalanító homályba burkolta. Puskás Tamás rendezése a Centrál Színházban ezt az irányvonalat viszi tovább, nem reflektál konkrét magyar helyzetekre, ugyanakkor élesen, és egyszersmind finom érzékenységgel körvonalazza az emberi jellemet, ez pedig máris elég ahhoz, hogy a végszó után még egy jó ideig ne tudjunk máson gondolkodni.
Adott két nem kevéssé ittas házaspár, és ahogyan az lenni szokott, egyik kapcsolat sem fenékig tejfel, sőt. Martha (Básti Juli) és George (Rudolf Péter) úgy kapaszkodnak össze, hogy közben annyiszor marnak egymásba, ahányszor csak lehetséges. Óvatosak is persze, az elviselhetőség határát igyekeznek éppen csak túllépni, elvégre mégiscsak munkálkodik bennük némi szeretet, és pontosan tudják, hogy senki más nem bírná ki őket. Ebbe a játékosan nyomasztó miliőbe csöppen bele Honey (Ágoston Katalin) és Nick (Schmied Zoltán), méghozzá hajnali kettőkor. Ők még fiatalok, ebből következne is, hogy még őszinteséggel és bizalommal vannak tele, de bennük sincs már más, csak a múlt rothadó darabkái. Nick ugyan teljes erejével küzdene a felemelkedésért, ám éppen ezzel a törtetéssel zúz szét mindent maga körül, ami egy kicsit is fontos lehet.
Puskás Tamás rendezésének legnagyobb érdeme – a remek szereplőgárda összeállítása mellett –, hogy nem hagyja Marthát George fejére nőni, sőt a férfit finom gesztusokkal, fokozatosan helyezi a darab középpontjába úgy, hogy ezáltal minden emberi gyengeség még inkább kidomborodjon. A darab lendületéhez igen látványosan hozzájárul Hamvai Kornél friss szövegkönyve is, amely nem fél élni a nagyon mai, pergő szófordulatokkal, ezáltal a csörték egyszerre lettek brutálisan kiélezettek és önironikusak. Azaz éppen olyanok, mint a való élet.
Básti Juli Marthája úgy tűnik, hogy az első pillanattól kezdve teljes lényével kitárulkozik, és nem szégyell semmit: sem a házassága mocskait, sem a hamvába holt reményeit. Hangjával uralkodik nemcsak a férjén, hanem a vendégeken is, nevetve forgatja meg a tőröket mindenkiben, mintha csak akkor élne igazán, ha módja van a megalázásra. Ám ami először csupán unaloműzésnek tetszik, az előadás utolsó harmadában vérre menő harccá fajul, amelyben lehetetlen győztest avatni. Martha lendülete is folyamatosan csökken, karaktere azonban különös módon éppen ekkor válik igazán erőteljessé, itt már ugyanis egy öncélú hisztérika helyett félelmekkel és szorongásokkal teli asszonyt láthatunk magunk előtt, aki talán azért gúnyolódik szüntelenül a férjén, hogy ne kelljen beismernie, mennyire szüksége van rá.
George a darab első felében rezignált, mindenbe beletörődő és csak finoman szót emelő figurának látszik, ám már itt is feltűnően a többiek felé emeli őt a kesernyés humora, gyors észjárása, amelyek együttese mentőövként is funkcionál számára. Természetesen a legnagyobb tűrőképességű ember is összeomlik egyszer, így George is eljut arra a pontra, hogy ne tartsa magában gondolatait, nyíltan szembeforduljon mindazzal, amit fogait szívva próbált elfogadni. Felveszi a kesztyűt, határozott értékítéletet mond – ebben pedig már egy cseppnyi játszadozás sincsen. Ahogyan hazugság sem, csupán mély sérüléseket okozó őszinteség. Rudolf Péter alakításában aligha találhatunk hibát, annyi szerethetőséget és tragikumot csempész egyszerre a karakterébe, mintha egyenesen rá írták volna.
Ágoston Katalin Honey szerepében szinte határtalanul ostoba és naiv, remekül hozza azt a görcsösséget is, amely benne lehet egy olyan fiatal feleségben, akit csupán azért vett el a férje, mert terhesnek hitte. Neki sincs már más öröme az életben, csak a brandy és szívmelengető káröröm, hogy másnak is lehet rossz, sőt még rosszabb is. Schmied Zoltán belepakolja Nick szerepébe mindazt a rámenősséget és ambiciózusságot, amely az „újértelmiséginek” titulált ficsúrokban benne lakhat, ám róla is kiderül, hogy korántsem olyan jól nevelt, mint azt élére vasalt öltönye mutatja. Egyetlen célja, hogy feljebb és feljebb jusson a ranglétrán, önhittsége pedig engedi, hogy nyíltan felvállalja: mindezt úgy tervezi, hogy a kellő helyen a kellő lyukba botlik. Például Marthába, aki történetesen a rektor lánya.
A négy szereplő tökéletes érzékkel segíti hozzá egymást az egyéni drámák kibontakozásához, összeroppantják, felboncolják élve partnereiket. A darabokat ugyan igyekeznek újra éppé ragasztgatni, de mindannyian tudják, hogy a próbálkozás mennyire hiábavaló. De mennek tovább, elvégre mi mást tehetnének?
Az előadás több alkalommal is sugallja, mennyire illékony a határ az képzelet és a valóság között, az utolsó percekben pedig a rejtélyes farkasdalocska is értelmet nyer. Mi pedig kénytelenek vagyunk ráébredni, hogy bizony a farkastól mégiscsak félni kell, hiszen ha nem volnának vágyaink és illúzióink, csupán a lecsupaszított, nyers realitás, aligha lenne érdemes felkelni reggelente.
Fotók: Horváth Judit
