Aligha lehet kétségünk afelől, hogy A bajnok minden bizonnyal még évekig lerobbanthatatlan lesz a Katona József Színház műsoráról. Az előadást ugyanis olyan tűpontos ritmusérzékkel komponálták meg, hogy az az első perctől kezdve az utolsóig fogva tartja a nézőt, sőt, talán azt sem túlzás állítani, hogy még napokig nem engedi el. Mert van min gondolkodni.
Mi is kell ahhoz, hogy egy minden ízében aktuális, már-már ösztönösen ironikus és mégis megrázó, kortárs szellemiségű előadás szülessen? Voltaképpen semmi más, csak a mai magyar valóság – na meg Pintér Béla és a Katona József Színház társulata. Ez a kombináció már önmagában is garantálja a színvonalat, csalódnunk pedig ezúttal sem kell.
Az író-rendező ugyanis kilépett a komfortzónájából – már ha nevezhetjük így –, és ezúttal nem az elnyomottak és semmibe vettek szemszögéből nyújt rálátást a minket körülvevő társadalmi problémákra. A bajnok története egy újonnan megválasztott polgármester luxusvillájában bontakozik ki, ám a nem minden arany, ami fénylik mondás itt is szépen érvényesül: hiába a rengeteg pénz, a szereplők egymáshoz való viszonyukban tulajdonképpen önmagukat alázzák meg.
Verőcsény polgármestere hiába nyerte meg hetedszerre a választásokat, még karrierje sem nyugszik biztos talapzaton, a politikai életben ugyanis nem csak az számít, hogy ő mit mond vagy tesz, nevéhez és reputációjának mértékéhez szorosan hozzátapad a feleségéről, Margitról (Rezes Judit) kialakult kép is. És éppen itt kezdődnek – vagy éppen csúcsosodnak ki – a problémák. A város first ladyje ugyanis bár gondosan berendezkedett a társadalom íratlan törvényei szerint, kezdi ledobni magáról az álarcot, azaz mer őszinte lenni. Ez pedig baj, nagy baj. Főleg akkor, ha már a város is pletykálkodik az olimpiai bajnoknővel, Julcsival (Jordán Adél) folytatott viszonyáról. A helyzet pikantériája pedig az, hogy a sportolónőt a polgármester támogatja.
Ennél a pontnál kapcsolódik be igazán az előadásba Józsi, a kampányfőnök (Bezerédi Zoltán), aki úgy játszik a többi szereplővel, mint ahogyan marionett-bábukkal szokás. Természetesen elhiteti a többiekkel, hogy ő valójában egy egyszerű, alárendelt munkatárs, de minden egyes szava és mozdulata ellentmond ennek. Mesteri manipulátor, így nem is csoda, hogy ő próbál mindent a kezében tartatni. Kioktatja Margitot, amiért az egyre többször és egyre nyíltabban mutatkozik Julcsival, hiszen ezzel veszélybe sodorja Attila karrierjét, ne legyen hát önző. Azt persze elfelejti megemlíteni, hogy a másik fél sem éppen makulátlan, a mélyen tisztelt polgármester úr ugyanis nemcsak, hogy iszik és szeretőt tart, hanem drogozik is. És micsoda véletlen, az anyagot éppen Józsitól szerzi, akinél minden van, amire éppen szükség lehet. Ami pedig a legnagyobb erénye: úgy el tudja takarítani egy pillanat alatt a mocskot, mintha soha nem is létezett volna.
Ott van persze a már említett szerető is, aki egy banális véletlen folytán éppen egy igen csinos tévériporter. A polgármester felé való nyíltsága biztosítja számára az előmenetelt, az pedig törvényszerű, hogy még bele is szeret a férfiba. Azt ugyan nem várja el tőle, hogy elváljon, megfelel neki így is, titokban, elvégre neki sem tenne jót, ha kiderülne, hogy szétzúzott egy családot.
Bár lényegesen kevesebbet van a színpadon, a riporternőnél fontosabb szerepet játszik a társadalomrajz kibontakoztatásában a stáb technikusa, aki a nagy ünneplésben megmondóemberré issza magát, és kinyilvánítja, hogy a nők voltaképpen nem mások, mint takarítóállatok, maradjanak hát meg a háztartás vezetésénél, és ne is kívánjanak ennél többet, mert ellentmond a természet törvényeinek. Julcsi, aki a modernség a szabad gondolkodás élő szobraként mozog a színpadon, nem hagyja ezt szó nélkül, és itt érezzük először, hogy a szereplők valós harcokat fognak megvívni. Persze a technikus nem érti, mi rosszat mondott, elvégre a nők mégiscsak nők, nem pedig férfiak. Ismerős, nemde bár?
Egy idő után Margit is besokall, elhatározza, hogy elmegy Julcsival és végre elkezdi élni azt az életet, amely után olyannyira vágyakozik. Ám ekkor Józsi ismét közbeszól, felhívja a figyelmet a gyermekére, akit nincs joga elhagyni. Margit nem is tudná, az anyai ösztönök győznek a szerelem és a boldogság felett. Marad hát ő, és marad a színjáték is. A kedves mosoly a külvilág felé, mintha minden rendben volna.
A színészek rendkívül érzékletesen lehelnek életet a karaktereiket felépítő sztereotípiákba, minden gesztusban és mozdulatban ott van az elvárásoknak való megfelelés és a személyes vágyak leküzdésének kényszerű kettőssége. Senki sem próbál tetszelegni, nyilvánvalóvá teszik a valóság és a látszat között húzódó határt, egytől egyik bravúros alakításoknak lehetünk szemtanúi. Jordán Adél, Rezes Judit és Nagy Ervin alkotják a három erős alappillért, a többiek pedig kiválóan asszisztálnak a kibomló drámához.
Láthatjuk hát, hogy bár A bajnok eredetileg Puccini köpenye alól bújt ki, egészen más kontextusba helyeződött és más tónusú kérdéseket vet fel. Az operadallamok azonban jelentősen hozzájárulnak a darab hatásosságához, a színészek ugyanis végigénekelnek minden egyes konfliktust, őrült veszekedést. Pintér Béla nem fél élni a humor eszközével sem, elvégre már alapjában véve megmosolyogtató, ha egy magasztos operaáriába be-becsúsznak olyan szavak, mint a szar vagy a ribanc. Így kissé olyan, mintha már a zenében is benne rejlene az a kettősség, amely az egész történet mozgatórugója.
De ha voltaképpen mindenki elbukik, felvetődik a kérdés: ki a bajnok? A leszbikus olimpikon, aki elvesztette szerelmét, akinek el kell hagynia a várost azért, amiért felvállalta önmagát és érzéseit? Vagy a polgármester, akinek a családi kötelesség dicső zászlóját dobogtatva sikerült otthon tartani boldogtalan feleségét? Esetleg Margit, aki képes volt legyőzni vágyait, hogy megfeleljen a társadalomnak?
Lehet-e egyáltalán győzni olyan viszonyok között, amelyekben most élünk?
Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
