Bátor előadás született a Radnóti Színház színpadán. Bátor és egyes pillanataiban rendkívül hatásos. A Juronics Tamás rendezte Turandot ugyanis egy olyan világba és korba kalauzol el bennünket, amely egyszerre tűnhet végtelenül távolinak és rémisztően közelinek. E furcsa kettősség végigvonul az egész darabon, és a végére talán már mi magunk sem tudjuk eldönteni, mi a mese, és mi a valóság.
Maga a történet igencsak közismert és emlékezetes, elvégre ki ne kapná fel a fejét arra, hogy emberek tucatjait akasztják fel pusztán női szeszélyből? Igen, a Gozzi műve alapján készült Puccini-operát valószínűleg senkinek sem kell bemutatnunk, ám a rutinos színháznézők szerencséjére a Radnóti Színház csavart – és nem is egyet – a cselekmény fonalán.
A Turandot voltaképpen nem is visz minket olyan messzire, csupán néhány évtizeddel korábbra, és természetesen a távolságtartás kedvéért Kínába. (Egészen különös, hogy sokkal élesebben vagyunk képesek látni a saját valóságunkat akkor, ha egy másik kultúrában tükröződik vissza.) A 20. században vagyunk tehát, mégpedig a kommunista rezsim uralkodásának fénykorában. Öncélú diktátorok és talpnyalók sokasága mozog a színpadon, így amikor már az előadás első néhány percében középre tűzik egy fiatal herceg fejét, mert nem volt képes megfejteni a kínai hercegnő, Turandot (Petrik Andrea) három találós kérdését, azt hisszük, hogy nem is léphet fel igazi hős. Elvégre hogyan lehetne ott győzni, ahol azért panaszkodnak a hatalom szolgálói, mert megunták összeverni az áldozatokat a hóhér bárdjának lesújtása előtt?
Aztán feltűnik Kalaf (Szatory Dávid), és naiv módon elhisszük, hogy van még remény. Az ifjú, számkivetett herceg ugyanis olyan tisztának és őszintének tűnik, hogy képtelenség lenne kételkedni benne. Ám amikor meglátja Turandot képét, ő is elveszti az eszét, és nem kíván mást: a szerelmet vagy a halált. Hiába minden okos szó, ő meg akar vívni a gőg testet öltött alakjával – kéri hát a három kérdést.
A válaszadásnál találkozhatunk elsőként Kína mindenható urával, Altoummal (Bálint András), aki az eredeti történethez képest jóval keménykezűbb, és legalább olyan szeszélyes, mint a lánya: akkor és ott lő rá valakire, ahol és amikor csak kedve tartja. S bár szeretne véget vetni a törvényes keretek között folyó öldöklésnek – azt ugyanis rendelet teszi szabályossá, hogy aki nem képes válaszolni Turandot kérdéseire, a fejével fizet szerelméért –, nagyszerűen körvonalazódik, hogy nem azért, mert szíve és lelkiismerete ellenkezik az öldöklés ellen. Lassacskán minden ország ellene fordul, hiszen sorra gyilkolja a fiatal hercegeket, a háborúban pedig mindig ott a vesztés lehetősége. Apját és lányát tehát egyformán önös érdekek hajszolják a kegyetlenkedésbe, egyszerűen kettejüket más-más cél vezérli.
Turandot szépségénél már csupán egy dologra büszkébb: éles eszére. Arroganciája is jórészt ebből táplálkozik, egyetlen félelme pedig, hogy egy férfi képes lesz túljárni az eszén. Ösztönös erővel tiltakozik a női elnyomás ellen, ahhoz pedig, hogy érdekeit képes legyen érvényesíteni, nincs más eszköze, csupán a manipuláció és a vérontás. Ezzel egyszerre ébreszt félelmet és valami ferde tiszteletet mindazokban, akik körülveszik. Ám éppen a kiszolgáltatottságtól való hisztérikus iszonya az, ami sebezhetővé teszi: pillanatok alatt képes összeomlani, hogy aztán ismét brutalitásból építsen várat magának. Legszorosabb hozzátartozóit is képes meggyilkolni azért, hogy az övé legyen az utolsó szó.
Petrik Andrea karakteresen indít, mimikája és gesztusai egyértelműen láttatják Turandot jellemét és érzelmeit, ám mintha megragadt volna az előadás első negyven percében. Sem a küzdő, sem a megtört, sem a bosszúra éhes hercegnő között nem látunk változást, ezáltal pedig elvesznek a lélektani árnyalatok, és az előadást egyébként tapinthatóan körüllengő realizmus is.
Szatroy Dávid szépen ellenpontozza Turandot figuráját, eleinte higgadt gondolkodású, hősies Kalafja egyik pillanatról a másikra vedlik át szinte őrültté, és teljesen vakká a szerelemtől. Egészen az utolsó jelenetig tökéletesen is hozza a figurát, maga a dramaturgia teszi őt hiteltelenné. A végkifejlet előtt ugyanis értetlenül állunk, hiszen az igaz jellemből nem következik ilyesfajta döntés – vagy éppen nem döntés.
Bár Pál András nem a tipikus komédiás alkat, Truffaldino szerepében az előadás üde színfoltjává válik: a commedia dell’arte vonásait magán viselő karakter éppen akkor oldja a feszültséget, amikor arra a legnagyobb szükség van. Ebből fakad az a remek érzékkel egybegyúrt dualitás, amely végigvonul az eseménysoron, elvégre a drámaiság akkor lesz valóban hatásos, ha nagyszerű humorral van előkészítve.
Juronics Tamás nem bíz semmit a véletlenre: beemeli Bartók A csodálatos mandarinját, megadva az alaphangulatot minden mozzanatnak, színészeit elegáns öltönyökbe öltözteti, maszkokat aggat rájuk – vagy éppen elveszi arcukat a fekete szövettel –, jelezve, hogy embertelenségüket egy jól hangzó ideológia mögé rejtik, és ennek nevében zsarnokoskodnak.
A Cziegler Balázs által tervezett díszlet és Bianca Imelda Jeremias jelmezei tökéletes összhangban vannak a rendezői koncepcióval. Maga a csőszerű bunker már akkor megteremtené a nyomasztó hangulatot, ha időnként nem lógnának levágott fejek a színpad előterében, így azonban feszültségkeltő hatása megsokszorozódik.
Minden adott tehát egy igazán nagy volumenű és elgondolkodtató előadáshoz, a történet vége azonban nincs kellő módon előkészítve, így a katarzis helyett nem marad más bennünk, mint némi megilletődés és számos kérdés, ami persze nem feltétlenül gond, de lehetett volna ez több is. Ebben a mesében ugyanis nem a jó, hanem a fékezhetetlen hataloméhség győzedelmeskedik, így szinte kötelez minket arra, hogy szétnézzünk: vajon körülöttünk is így van-e?
Dézsi Fruzsina