Arnold Wesker A konyha című drámája Zsámbéki Gábor 1979-es rendezésében kultikus darabbá avanzsált, az idei évadban pedig a Pesti Magyar Színház tűzte ismét műsorra. Az előadás rendkívül pontos látleletet nyújt a társadalom működéséről, a karakterek soknemzetiségű volta pedig egyszerre tár fel új értelmezési rétegeket és teszi megrázóan aktuálissá a történetet. A cselekményen eluralkodó feszültségekről, a megjelenő korrajzról és az útkeresésről a rendezővel, Lengyel Ferenccel beszélgettünk.
Volt-e Önben félelem amiatt, hogy egy kultuszdarabhoz nyúlt rendezőként?
Rettenetesen nagy félelem volt bennem, hiszen a Pesti Magyar Színház épületében volt régen a Nemzeti Színház, ahol az én egyik mesterem, Zsámbéki Gábor rendezte meg ugyanezt a darabot. Láttam az előadást, egyszerűen fantasztikus volt, tele zseniális színészekkel – egészen pontosan harminccal.
Ez a szorongás fokozatosan lebomlott, vagy pedig megmaradt a bemutatóig?
Hála istennek, amint elkezdtünk dolgozni, elpárolgott, hiszen azt láttam, hogy ez a harminc színész nagyon szeretne jó előadást csinálni, és folyamatosan lelkesítettük egymást. Máskülönben, amikor az ember már a focipályán van, nem igazán foglalkozik semmi mással, csupán a játékra koncentrál.
A klasszikussá vált Zsámbéki-féle előadás gondolatiságától mennyiben különbözik a mostani színpadra vitel?
Zsámbékinál lepusztult konyhában, rossz körülmények között dolgoztak a munkások, mi pedig arra törekedtünk Szabolcs Jánossal, a díszlettervezővel, hogy rendkívül letisztultak legyen a színek, akárcsak egy laboratóriumban, és a konyha modern hightech berendezésekkel legyen felszerelve. Ez azt jelenti, hogy Mr. Marango, a tulajdonos, biztosítja a legideálisabb helyszínt. El is mondja a legvégén, hogy pénzt, munkát, ételt ad, akkor mi kell még? És ez a „mi kell még” örökösen fortyog az emberben, hiszen az a kérdés, hogy mit akarunk a világtól. Peter, aki tulajdonképpen olyan, mint egy szabotőr, félig-meddig választ is ad, hiszen olyasmit keres, amit mindannyian: a boldogságot. Ehhez kapcsolódóan három alappillére építettem fel az előadást: az első néhány percben, amikor a Dimitri nevű ciprusi mosogatófiú behozza a rádiót, akkor azt mondja, hogy nem szeretne gyárban dolgozni, mert ott az ember egészen pici lesz, mint maga a csavar, amivel munkálkodik. A következő lényeges momentum ismét kérdésfelvetés: mi vagyok én a konyhának, és a konyha mit jelent nekem? Kitágítva a perspektívát: mit akarok a világtól, és a világ akar-e tőlem valamit? A legvégén pedig ugyan szétesik, összeomlik az egész étterem, a világ, de mindig marad egy ember, aki túléli és elkezdi elölről, hiszen nem szakadhat meg ez a nagyszerű folyamat, amit életnek hívunk.
Mit gondol, ez az előadás is színháztörténeti jelentőségűvé válhat?
Ezt majd a jövő dönti el, megeshet, hogy beszélni fognak arról, hogy volt itt valami furcsa, érdekes és izgalmas dolog. De mindig az az érzésem, hogy úgy vagyunk a színházzal, mint az irodalommal: a legnagyobb költőinket is mindig a haláluk után ismertük el igazán, életükben valahogy nem voltunk hajlandóak megbecsülni őket. Nem azt állítom, hogy nagyszerűek vagyunk, csupán eszembe jutott ez a tipikus magyar betegség, hogy kevéssé szeretjük az értéket vagy a tehetséget, legalábbis sok esetben így van.
Rendezőként mit talált a legnagyobb kihívásnak a darabban?
Voltaképpen itt olyanok az indulatok és a konfliktusok, mint a szalmaláng: amilyen gyorsan felhorgadnak, olyan gyorsan el is alszanak. Igazán komoly gyűlölet vagy harag nincsen. Ez jól megjelenik a szerelmi szálban is: egy „héja-nász az avaron-kapcsolat” mutatkozik meg, amelyet szintén lendületes szópárbajok tűzdelnek. A szó szoros értelmében technikailag a terítés volt problémás, elvégre úgy kellett megcsinálni, hogy érdekes, izgalmas és hatásos legyen mind a tizenöt-húsz percen keresztül. Ezt rengeteget gyakoroltuk, majdnem minden alkalommal ezzel kezdtük a próbát. Ilyenkor egzaltált, tébolyodott méhkassá válik a színpad, az egész mozdulatsorozat majdnem olyan, mint egy tánckoreográfia, amely azt fejezi ki, hogy az emberek gépekké válnak a munkában.
A korábbi rendezéseihez képest A konyha mennyiben jelöl ki új irányvonalat?
Teljesen más úton jártunk ezzel az előadással. A korábbi munkáim lényegében grundfoci-típusúak voltak: kitaláltam valamit és megrendeztem. Gyakran én voltam a díszlet- és jelmeztervező, adott esetben pedig az író is. Rettenetesen fárasztó volt, olykor az öröm kevesebb is volt, mint a munka. Néhány előadást egyébként elég sokáig játszottunk, például Hrabaltól a Táncórák idősebbeknek és haladóknak is ilyen volt. Itt azonban professzionális színházról van szó minden tekintetben.
A darab felépítésére visszatérve, milyen örök konfliktusok jelennek meg benne?
Egy olyan konyháról van szó, ahol kétezer embert szolgálnak ki nap mint nap, miközben rengeteg náció dolgozik itt, olyan is, ami az eredeti műben nincs, de én szerettem volna, hogy megjelenjen. Van német, szerb, kínai, zsidó. Itt élünk Közép-Európában, ahol egy kicsit be is ért bennünket a migrációs áradat, ami elég sok embert félelemmel tölt el – de hát ez mindig is így volt. Mi magyarok is folyton vándoroltunk, és most is ezt tesszük. Ha elmegyünk egy londoni étterembe, sokkal több külföldit találhatunk ott dolgozóként, mint angolt, és ez valószínűleg nem is fog változni, ez a fajta keveredés jellemző az emberre.
A többféle náció beemelése tudatos reflektálás volt az aktuálpolitikai helyzetre?
Amikor én kitűztem, hogy ilyen vendégművészek legyenek – ugyanis a társulatban kevés volt a férfiszínész – akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy ez ilyen élesen mai lesz. Június végére már éreztük a hatását a menekülthullámnak, de én ettől függetlenül osztottam a szerepeket. Azzal, hogy különböző nemzetiségű dolgozók ütköznek össze, megjelenik a stupiditás, hogy egyesek azzal akarnak villogni, hogy ők otthon vannak ellenben a másikkal. Ugyanakkor, a ciprusinak is lehet Anglia a hazája, mert ez az egész attól függ, hogy ő hova tartozónak vallja magát.
Az előadás végére mindegyik szereplő – tartozzon bármilyen nemzethez – eljut az élet értelmének megkérdőjelezéséig. Hogy látja, ez pontos magyarországi társadalomkép?
Természetesen Magyarország is benne van, de ez inkább az egész világról szól. Arról, hogy hova helyezzük magunkat, milyen társadalmi pozícióban élünk, és pontosan meddig akarunk eljutni. Soha nem az a kérdés, hogy honnan jöttünk, hanem, hogy merre tartunk. Ez a legfontosabb. Ha meg tudjuk válaszolni, hogy hova szeretnénk eljutni, ha lebeg a szemünk előtt egy cél, akkor az jó. Ha csak meg szeretnénk úszni az egészet, az nem egészséges. Több kell. Hinni kell a jövőben, és főleg az emberben.
A karakterek az élet értelmetlensége mellett az idővel is folytonosan küzdenek. Lehet-e győzni ebben a harcban?
Ha megtaláljuk az életünkben az örömöt – lehet ez a család, a barátok, a szerelem –, ha képesek vagyunk hinni, akkor igen. Makk Károly Szeretni kell című könyve jutott most az eszembe. Ez a kell ugyan ellentmond a spontaneitásnak, de igenis törekednünk kell arra, hogy szeressünk. Ha van szeretet és egymásra figyelés, ahogyan jelen esetben ennél az előadásnál is volt, akkor hihetetlenül jól működnek a dolgok.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Előadásfotók: Zsigmond László
