Vannak alkotások, amiket az ember számtalanszor elő tud venni, és mégis mindig ugyanolyan erővel hatnak ránk, mint a legelső találkozáskor. Ám a jó művek ismérve, hogy más életkorban, eltérő élethelyzetben képesek ugyanazokon a sorokon, mondatokon keresztül mást vagy újat is mondani. Úgy gondolom, ez egy színdarab esetében sem működik másképp. A nagy kedvenceket akárhányszor képes újranézni az ember, hiszen varázsuk örök.
Fesztbaum Béla Kosztolányi Dezső-verses estje kétségtelenül ide sorolható. A közkedvelt és tehetséges színművész töretlen lelkesedéssel játssza monodrámáját. Ezt a befektetett munkát a közönség felbecsülhetetlen módon honorálja: a darab immáron 8 éve van repertoáron, és népszerűségét tekintve valószínűleg még több előadást is megér majd.
De hogyan lehet hosszú életű egy monodráma? Életben maradásához egyaránt szüksége van egy kiemelkedő tehetségű előadó talentumára, illetve az előadás tárgyának érdemi és érdekes mivoltára. Ez a két kritérium Fesztbaum esetében mindenképpen teljesül: a Vígszínház művésze megkérdőjelezhetetlen érzékenységgel nyúl Kosztolányi műveihez, amit precíz módon képes a saját vonalaihoz igazítani. Természetesen kétségtelen, hogy hatalmas mértékben hitelesíti előadásmódját a tény, hogy a költő művészete minden bizonnyal nagyon közel áll a szívéhez. Otthonosan mozog Kosztolányi világában, amit a díszletekkel (a zongorával, a kis íróasztallal) igencsak hangulatosan építettek fel – a félhomály intim közeget varázsol, mintha a költő csak nekünk árulná el gondolatait, titkait.Mindazonáltal egyértelmű, hogy Fesztbaum hozzáállása, valamint hatalmas alázata a színház intézményével szemben az a két faktor, ami működőképessé teszi személyes ódáját a művészhez. Ez alatt pedig nemcsak azt értem, hogy kiemelkedő módon szavalja a verseit, vagy teljes beleéléssel képes átadni azoknak vélt, vagy ismert üzeneteit. Fesztbaum speciális módon lényegül át Kosztolányivá, színészi eszköztárának széles skáláját aknázza ki annak érdekében, hogy átadhassa számunkra a darab üzenetét. Ennek érdekében énekel, zongorázik, megfiatalodik, majd megöregszik, de végig a művészet oltárán áldozik, minden egyes rezdülésében a költő tudása előtt hajol meg. Az előadásban az hatott meg a legjobban, hogy a színész milyen alázattal közelített a versekhez, miközben teljeséggel tisztában kellett lennie saját adottságaival. Ez az egyik legfontosabb tulajdonság, amivel ma a színházi közegben létezőnek rendelkeznie kell. Fesztbaum előadása meggyőző és megható, amit, ha tehetnék, receptre írnék fel mindenkinek, akinek hitre, vagy teszem azt, minőségi művészetre van szüksége.
Pál Zsófia
