A XII. Shakespeare Fesztivál bővelkedik a különlegességekben, hiszen a magyar színtársulatok előadásai mellett külföldi vendégprodukciókat is láthat a közönség. Méghozzá nem is akármilyeneket, ugyanis július 9-én a neves színésznő, Aki Isoda segítségével utazhattunk el a japán kultúra világába.
A kabuki-játék mindössze félórás volt, ám ez alatt a rövid idő alatt három élénk és erősen kontrasztos képet vetített elénk: A szerelmes Ophéliát, Hamlet kegyetlen elutasítását és Ophélia megőrülését. Különösnek hathat egy japán nyelvű darab Gyulán, ám a már-már tapintható félelmek ellenére megszűntek a nyelvi korlátok, ez pedig nem csupán a tolmácsnak és a feliratozásnak volt köszönhető, hanem legfőképpen a színésznő kifejezőerejének. Bár a nagy klasszikuson, Shakespeare-en keresztül egy másik kultúra motívumai villantak fel előttünk, az érzelmek egyetemes nyelvén megérthettünk mindent: az arc keveset árult el a belső történésekről, de a gesztusok, a zene és a metaforikus előadásmód kristálytisztán mesélt.
A japán színjátszásban ugyanis rendkívül nagy jelentősége van a különböző jelképeknek, így a stilizált színpadkép és játékmód azonnal a mögöttes jelentésre irányította a figyelmet. Az Ophéliát középpontba álló történet a kabuki-elemek mellett a nó szimbólumaival is erőteljesen operált, a két színháztípus vegyítése koherens egészet alkotott, ebben pedig igen nagy szerepe volt a folyamatosan lüktető tradicionális japán népzenének (amely, mint megtudtuk, mára már az elitkultúra szerves részévé vált).
Nem csoda, hogy a közönség örömmel és értőn fogadta a vendégjátékot, hiszen az előadást már évtizedek óta sikerrel játsszák a világ minden pontján. Éppen ezért a Japánban erős jelentéssel bíró elemekre kevesebb hangsúly esett: a három kimonó színeinek (rózsaszín – piros – tarka) jelentései könnyen megfejthetőek még számunkra is, ám a díszlet részét képező virágok már bizony keményebb diónak bizonyulhatnak. De ezt a diót – számos másikkal együtt – nem kellett feltörnünk, ugyanis e nélkül is tökéletesen helyére került a mondanivaló.
Ha pedig mégis elakadtunk volna valahol az értelmezés ösvényén, akkor az előadás utáni rövid eszmecsere határozottan útbaigazított minket: egy Angliából érkezett PHD-hallgató fejtette fel a különböző rétegek jelentéseit, képet adva a japán Shakespeare-hagyományról is. Maga a kultusz igen rövid történelemmel rendelkezik, hiszen a japánok csupán a XIX. században fedezték fel maguknak a kikerülhetetlen angol drámaírót, ám az évek előrehaladtával egyre nőtt és nőtt a népszerűsége, sorra jelentek meg a teljes életműfordítások.
A történeti áttekintés után maguk az alkotók mutatták be a jelmezeket, a parókákat, a díszletelemeket, egy bátor önként jelentkező pedig még Aki Isoda különleges légzéstechnikájának elsajátításával is megpróbálkozhatott több-kevesebb sikerrel – a japán vendégprodukció nem mindennapi élményekkel engedte útjára nézőit.
Fotók: Kiss Zoltán
