Mi történik akkor, ha tizennégy jól fésült, öltönyös egyetemista kiegészül egy fiatal, de összeszokott alkotópárossal (ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós), és ráadásul szabad kezet adnak a nézőknek is? Talán így együtt tudnak még újat mondani a világ leghíresebb szerelmi történetéről. Talán.
Azt, hogy a harmadéves kaposvári egyetemisták érdekes színpadi kísérlet részesei voltak, aligha tagadhatjuk. Az előadásban mindenki dühös, csalódott, elárult, de leginkább szerelmes – azaz mindenki Rómeó és Júlia. A folytonos szerepváltások ugyan nem meglepőek egy vizsgaelőadásnál, az azonban, hogy díszlet nélkül, minimál kellékekkel, nemi szerepeket is cserélve kell a szereplőknek több mint két órán keresztül talpon lenniük, miközben a közönség egy pillanat alatt átformálhatja a kiejtett szavakat, már kevésbé tűnik egyszerű feladatnak (főleg egy-egy nagymonológ közepette). Az egyetemisták nagy része azonban a karakteres rendezésnek köszönhetően kiválóan megugrotta a lécet – még akkor is, ha éppen tornászokhoz méltó mutatványokat kellett véghezvinniük.
Nem, összességében nem mesél másról ez a Rómeó és Júlia sem, mint az eddigiek. De miért is tenné? A hatalmaskodás, az értelmetlen gyűlölködés, az eszeveszett birtoklási vágy, a szerelembe kapaszkodás, az ártatlanok önfeláldozó bukása ma is ugyanúgy jelen van – felesleges volna hát erőszakkal kifacsarni a történet. Ugyanakkor lehet erről sokféleképpen beszélni, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós pedig ezt meg is teszi: minden egyes jelenetet másképpen, egy újabb rendezői csavarral megfűszerezve komponáltak meg. Igyekeztek sallangmentesen, a kortárs színház jellegzetes, újszerű, gyakran szemtelenül pimasz fogásait felhasználva egy olyan előadást gyúrni, amelyben minden korosztály megtalálhatja önmagát – a közönség reakcióiból ítélve ez maradéktalanul sikerült is.
A harmadéves osztály pedig látszóan lelkesen vetette bele magát a shakespeare-i kavalkádba, és valószínűleg ez az előadás legnagyobb előnye is. Szokás azt mondani ugyanis, hogyha a színész élvezi, amit csinál, akkor a közönség is fogja. Némi fenntartással ugyan, de mégiscsak igazat adhatunk a tézisnek: a játék nem mindig volt volt hibáktól és manírtól mentes – éppen ezért a darab egyébként kiváló ritmikája olykor meg-megbicsaklott –, de tisztán látszódott, hogy mindenki egy dolog miatt van itt. Azért, hogy színházat, méghozzá jó, friss és lendületes színházat csináljon, ami nem fél sem kiabálni, sem elcsendesülni. És ez az, ami egy vizsgaelőadásnál igazán számít.
Talán mi magunk vagyunk Rómeó és Júlia. Talán mindenki más is az körülöttünk. Talán jobban oda kéne figyelnünk arra, amit évszázadok óta újra és újra elmondanak. Talán észre kellene vennünk, hogy mi az, ami igazán fontos ebben az életben. Talán ez az, amit igazán üzenni akar nekünk a darab.
