A Rózsavölgyi Szalonban népszerű francia darab elevenedik meg Bozó Andrea, Kocsis Gergely és László Zsolt tolmácsolásában. A Mesterhármas szokatlan őszinteséggel mesél egy házasság elárulásáról, és úgy feszíti ki elénk a hazugságok hálóját, hogy a szópárbajokon nemcsak nevetni tudunk, hanem végtelenül széles érzelmi skálát élhetünk meg. A darab rendezőjével, Csizmadia Tiborral beszélgettünk.
Korábban azt nyilatkozta, hogy a Mesterhármas tökéletesen illeszkedik a Rózsavölgyi Szalon profiljába. Milyen típusú előadás az, amely éppen ebben a miliőben találja meg az otthonát?
Ha definiálni kellene, akkor azt mondanám, hogy elsősorban az olyan társalgási darabok rajzolják ki a Rózsavölgyi profilját, amelyek nagyobb konfliktusokat hordoznak. A társalgási előadás ebben az esetben abszolút nem pejoratív kifejezés, és bár általában az ilyen típusú művekhez az emberek hozzágondolnak valamiféle feszültségmentességet és langyos érzelmi metszetet, verbális síkon ezekben is egymásnak feszülnek az indulatok. Lehet ugyan, hogy tettekben nem fogalmazódik meg a konfliktus, de a szavak gyilkosak tudnak lenni, hihetetlenül erőteljesen lehet velük támadni. Feszültség nélkül nincs darab, ez az alapja minden történetnek, az már más kérdés, hogy az ellentétek mennyire szélsőségesen bomlanak ki. A színészek sohasem pusztán elmondják a szöveget, hanem létrehoznak egy másik dimenziót is, amelyben megtörténik mindaz, ami a felszín alatt forrong.
Önt mi szokta megragadni egy-egy előadásban? Mi az, amitől szívesen foglalkozik egy anyaggal?
Minden darab, amit választok, reflektál egy társadalmi jelenségre és próbál arra valamiféle választ adni. Fontos, hogy sokrétű legyen, tehát a mondatokat fel lehessen fejteni, legyen mögöttük egy kis titok, így több megoldás rajzolódjon ki egy-egy problémakör kapcsán. A humor legalább ilyen elengedhetetlen, mert enélkül nincs színház. Nem feltétlenül a szórakoztató humorra gondolok, hanem arra, hogy meg kell találni a drámai konfliktusok és a nevetés arányát, mert ekkor tud igazán működni egy előadás. A komédia és a tragédia műfaja között folyamatos az átjárás, néha olyan lehetetlenül kínos szituációkat érzünk szórakoztatónak, amelyek a színész számára őszintén tragikus pillanatok, azonban furcsaságuk, groteszk voltuk révén mégis nevetnünk kell rajtuk.
A Mesterhármasban milyen rétegek foglalkoztatták?
Mondhatnám azt, hogy ez voltaképpen egy szokványos megcsalás-történetről van szó, ugyanakkor kétségtelen, hogy jóval több is ennél, mert a nézőnek kell eldöntenie, hogy mit hisz el, mit gondol érvényesnek. Pillanatról pillanatra változik az, hogy kinek van igaza, folyamatosan kétséges, hogy megtörténtek-e egyáltalán azok az események, amelyekről beszélnek, vagy egy-egy történet csupán a másik bosszantására vagy éppen megnyugtatására szolgál. Claude, a harmadik szereplő egy újabb dimenziót hoz mozgásba, ő a mérleg nyelve, a konkrét megcsalás aktusát helyezi különböző megvilágításokba már a puszta jelenlétével is. Emellett természetesen a mondatok szintjén is teljesen nyilvánvaló a többértelműség, ettől olyan izgalmas ez az előadás.
A Rózsavölgyiben a nézők kávéházi asztaloknál ülnek, ehetnek, ihatnak is előadás közben. Mit tapasztal, ez a miliő mennyire befolyásolja az előadás menetét?
Igazi élmény számomra, hogy amíg nem kezdődik el az előadás, addig valóban egy kávéházban vagyunk, aztán az nézőket lassan beszippantja a színház, és amikor újra felgyúlnak a fények, visszatérünk a kávéházba. Olyan ez, mint egy kis varázslat.
Nagyszínpadon is megrendezte volna a Mesterhármast, vagy kifejezetten ilyen intim környezetben tartja működő darabnak?
Nagyon érdekes, mert a Rózsavölgyi Szalon pódiuma egyáltalán nem kicsi. Bár nem túl mély, viszont elég széles a játéktér, így amikor a két szélén állnak a színészek és úgy folytatnak dialógust egymással, azt érzem, hogy egy nagyszínpadon állnak. Ilyesformán tehát nem látok különbséget, de természetesen más gesztusrendszerrel kellene dolgozni, ha nem lenne ilyen közvetlen, bensőséges a viszony az előadás és a nézők között.
A kisszínpad ugyanakkor remek lehetőség a kísérletezésre is. Gondolkodott azon, hogy bábszínházi elemeket is beemel az előadásba?
Voltaképpen a darab rendezi önmagát, így azt mondhatom, hogy maga az alapszöveg nem gondolt erre, úgyhogy nekem sem volt rá sok lehetőségem, hogy bábszínházi eszközökhöz nyúljak. Ugyanakkor mindig megfigyelhető egyfajta kiemelt tárgyhasználat a színpadon, amikor ugyanis a kellékek a színészek kezébe kerülnek, egy pillanat alatt átlényegülnek, ha nem is bábokká, de mindenképpen metaforikus jelentéshordozókká. Egy csokor virágnak, egy üveg bornak is megvan a maga története.
Mit gondol, egyébként mennyire tökéletes az átjárhatóság a bábszínház és a prózai színház között szövegek tekintetében?
Vannak olyan drámák, amelyek jobban idomulnak az egyik vagy a másik típusú színházhoz, de nincs vegytiszta előadás, ahogyan nincs pusztán bábszínházi vagy pusztán prózai szöveg sem. Minden attól függ, hogy mit kíván meg a darab gondolatisága. Ha egy erősebb tárgyhasználatot, egy elvontabb, metaforikusabb világot követel, akkor érdemes a báb oldaláról megfogni a történetet. De túlzás nélkül állíthatom, hogy minden előadás kihívás, legyen szó bármilyen színházi műfajról, már csak abból a szempontból is, hogy vajon mi újat mond nekem az alapszöveg, és mit tudok mesélni rajta keresztül a nézőknek. Voltaképpen a kihívás abban a pillanatban szembe jön az emberrel, ahogy rendezni kezd.
A Mesterhármas is sokkal bonyolultabb szerkezetű darab, mint azt elsőre gondolnánk, főleg, ha a konfliktusok mélyrétegeit nézzük. Hogy látja, maga megcsalás szül nagyobb indulatokat, vagy sokkal inkább a mindent tudni akarás, a magánszféra folyamatos ostromlása?
Itt talán nem is a magánszférába való betörésről van szó, sokkal inkább a bizonyosságszerzés vágyáról. Egy kapcsolatban az ember mindig önmagával foglalkozik, itt is ez az alaphelyzet. A megcsalás már az első mondatoknál teljesen nyilvánvaló, a kérdés az, hogy a félrelépéseknek milyenek voltak az érzelmi amplitúdói. Valóban mérlegre kell tenni, hogy a magasabb szám, vagy a hosszabb időszak jelent-e nagyobb árulást, de erre nem létezik egyetemesen jó válasz. Egy ilyen helyzet mindenképpen a házasság minőségén áll vagy bukik, a legfontosabb azt eldönteni, hogy vajon ez egy érdekszövetség vagy valódi érzelmi építmény. A Mesterhármas azért is nagyon jól megírt darab, mert a három ember között kibomló konfliktusokat akarva-akaratlanul összevetjük a saját életünkkel.
A totális őszinteség lehetne a biztos kulcs ebben a kapcsolatban? A nyers igazság nem lehet éppolyan veszélyes, mint a hazugság?
Önmagában, teoretikusan ez nem eldönthető, mindig kapcsolat függvénye. Természetesen azt mondjuk, hogy őszintének kell lennünk a másikkal, ugyanakkor azt is fontos tudomásul vennünk, hogy minden embernek van egy legbelső szférája, amibe nem szabad úgy behatolni, hogy azt a másik inváziónak érezze.
Mit gondol, mindennek függvényében összerakható még ez a kapcsolat?
Nem hiszem, hogy egy teljesen széthullott házasságról lenne szó, hiszen ez a két ember éppen a tisztázás fázisánál tart. Igyekeznek megérteni azt, hogy mi vezetett ideáig, mikor kezdett megbomlani a harmónia, mi is a gyökere ennek az egésznek, és azzal, hogy őszintén kimondják mindezt egymás előtt, már egy jobb meder felé terelik a kapcsolatukat.
A színpadon láthatunk két gazdag, középkorú, diszharmóniában élő embert, akinek a környezete kevésbé lehet ismerős egy átlagnéző számára. Kiket tud igazán megszólítani a Mesterhármas?
Ők ketten jólétben élő emberek, nagyapám mondásával élve olyanok, akik jó dolgukban nem tudják, hogy mit csináljanak. Ugyanakkor látszik, hogy nem gondtalanul élnek, ha a pénzügyeik nem is zűrösek, a magánéleti problémák hálójából alig tudnak kivergődni. Az előadás által felvillantott helyzetek pedig számunkra is ismerősek lehetnek, legalábbis az érzelmi viszonyok szintjén mindenképpen. A Mesterhármas emberi oldalához minden generáció kapcsolódni tud, hiszen olyan egyszerű dolgok kerülnek a középpontba, mint az állandó kétkedés, az egymásból kifejlődő hazugságok, vagy a másik teljes megismerésének lehetetlensége. Ezek az alapkonfliktusok pedig a színészeket, a tervezőket és engem is egyformán inspiráltak.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Éder Vera
