Simone Kermes áriaestje a Cappell Gabetta-val
Program:
Gluck, Hasse, Porpora, Vivaldi, Telemann, Sellitto, Zavateri és Giacomelli művei
Simone Kermes koncertje után mondhatjuk, hogy a tavasz záporral köszöntött be a MÜPA-ba a művésznő „Vihar” címet viselő áriaestje után, ahol a barokk egyik népszerű témája a la tempesta di mare – azaz a tengeri vihar – köré csoportosította műsorát. Ebből kifolyólag már meg is jegyezném, hogy egy nagyon jól összeválogatott, változatos és könnyed koncertprogramot kaptunk, kivételesen nem a barokk áriaestek körében népszerű szerzők – Händel, Porpora, Vivaldi – köré csoportosítva, hanem nagyszerűen tematizálva, ez pedig kimondottan közönségbaráttá tette a koncertet. A témán belül több szerző különböző zenei világából kaphattunk kóstolót egy olyan énekesnőtől, akit a színpadon inkább neveznék jelenségnek.
Az este első része Gluck Don Juanjából a Szörnyek és fúriák tánca című zenekari részlettel kezdődött, ami a várt vizes vihar helyett a pokol tüzes esőjét szimbolizálta, ám a tűzoltás hamarosan meg is történt – ez csak egy kis felvezetés volt. A „nyitány” után a zenekar bele is kezdett Porpora Mitriade-jából a Vedra turbato il mare áriába, amelynek felvezetője közben lebegett – vagy inkább vonult? – be az este főszereplője Simone Kermes, beállt a zenekar elé, felvette a ritmust és énekelni kezdett. Ritkán fordul elő, hogy ilyet mondok, de a koncerten az előadásmódja egy az egyben olyan volt, mint amilyet elképzeltem őt ismerve. A közönség érezhető derültséggel szemlélte az előadását, ami jogos is volt, kezdve a művésznő nem éppen szokványos fellépőruhájával, mozgásával és gesztusaival. Az Vedra turbato egy igazi, vidám Porpora ária, ami meg is alapozta az este hangulatát. Újabb zenekari betét, Vivaldi 315-ös hegedűversenye, a Négy évszak ciklusból a nyár. Különösebben nem nyűgözött le, nehéz egy ilyen rommá játszott darabból valami újat kihozni (ez véleményem szerint csak Fabio Biondinak és Max Richternek sikerült eddig, utóbbinak kortárs feldolgozásában, előbbinek korhű interpretációjával). A hegedűszóló minden esetre jó volt, dinamikus, folyékony, spontán. Albinoni Dopo i nembi e le procelle és Hasse Vede il nocchier la sponda kezdetű áriái követték a hegedűversenyt, majd Telemann Wassermusik-jából a Viharos Aelous című részlet. A Telemann darabnál már kezdett megtetszeni a zenekar játéka, vad kromatikus futamok, gyors continuo és a vonósok gyönyörű emelkedése közben a különböző szólamok belépése nagyon szép volt! Az első részt – keretbe foglalva – Porpora zárta, az Adelaide-ből a Nobil onda.
A második félidőt egy kisebb barokk mester, Sellitto Scenda dal cielo irata áriája nyitotta, majd ismét a zenekar következett egy versenyművel. Lorenzo Zavateri La tempesta di mare concertoját hallhattuk, amely egyértelműen az este legjobb zenekari megnyilvánulása volt, amit bizonyított a tételek közötti taps is. Mit tudok róla mondani? Jól el volt találva. Elképesztően. Ezután Vivaldi egyik ismertebb operájából, a Griselda-ból következett részlet, majd egy az előbbieknél lassabb Giacomelli-darab, amit pedig az este egyik legszebb énekes részének tartanék. Lassú, nyugodt zene, igazán – még a maga faék egyszerűségében is – szép szöveggel. A hivatalos műsort egyik személyes kedvencem, a Come nave in mezzo all’onde zárta és koronázta meg, igazi Simone Kermes-es előadásban.
A ráadás két közismert darab volt, a koncert témájához passzoló Son qual nave, Riccardo Broschi, a híres kasztrált énekes, Farinelli bátyjának szerzeménye és egy igazi klasszikus Händel-től, a Lasci chio pianga.
Aznap este megítélésem szerint egy nagyon élvezetes koncertet hallhattunk egy igazán szenvedélyes szopránnal és egy barokk zenét a maga könnyedségével és spontaneitásával játszó zenekarral, amit a híres csellista Sol Gabetta testvére, Andres Gabetta vezetett. Összefogva, a kamarazenélés szintjén játszottak, a szóló részek pedig finomak, precízek voltak mind a két natúrkürtön, mind a teorbán, mind a nagybőgőn.
Záró gondolatként, Simone Kermes hangban nem a Cecilia Bartolihoz hasonló nehéztüzérséget képviseli. Nem dolgozik hatalmas hangterjedelemmel, az este folyamán falzettezett is párszor, de mindezek semmit sem vonnak le az előadás értékéből. Míg egy Bartoli-féle (mezzo-)szoprán hangja kettéhasítja a termet és bombázógépként köröz a légtérben, addig Simone Kermes hangja pici, csicsergő kanáriként repül körbe és csillámport szór – míg mélyebb regiszterbe történő váltásoknál rettentően dögös hangszínt vesz fel. Színes, vidám és szenvedélyes művész egyéniség, aki látható élvezettel énekel és ez a közönségre is átragad.
Békési Botond
