(A Zuglói Filharmónia és a Szent István Oratóriumkórus koncertje)
· Gustav Mahler: II. („Feltámadás”) szimfónia
Karmester: Antal Mátyás
Közreműködött: Kolonits Klára (szoprán) és Schöck Atala (alt)
Gustav Mahler második szimfóniáját, még budapesti tartózkodása alatt, 1888-ban kezdte komponálni, de elkészültére 1894-ig várni kellett. Az első szimfóniához hasonló személyes tartalom mellett ebben a szimfóniában már megjelenik Mahler „kiforrottabb” zeneszerzői énje – tartalmilag –, míg zeneileg, formailag már jól érezzük a „Wundernhor-szimfóniákra” (I.-IV.) jellemző jegyeket.
Monumentális darab. Öt tételes terjedelem, összetett – és gyönyörű – zenei szövet. Mindez majd’ kétszáz főnyi zenekarral és kórussal a színpadon, orgonával kiegészülve. Ezzel a nagysággal azonban a Zuglói Filharmónia zenekara nem mindig birkózott meg a legjobban. Kis zenekar, nagy szimfónia.
Az első, gyászünnep címet viselő tétel félelmetes, az elmúlást, a halált előrevetítő zene. Tartalmilag még a földi léthez, annak végéhez köthető. Borzongató, zivatart, vihart – talán elsöprő halált? – hozó vonós tremoloval kezdődik, amelyet a zenekar megfelelő karakterrel, összeszedetten szólaltatott meg, igaz a tétel elejét jellemző sodrás kissé darabosra sikeredett. Keresték a tempot? Az ezután belépő fúvós szólamok differenciáltan szóltak, elütöttek a zenekar többi részétől, nem tapasztaltam azt a hangzásbeli egységet, amit egy ilyen műnél a zenekartól várhatunk. A rézfúvósok is tovább bontották, mind a hangzást, mind a tempot, amit az ütősök túl erős belépése is kiemelt. Mit ne mondjak, az első tétel rettentően hullámzóra sikeredett, ami már nem éppen a legjobb kezdése egy ilyen összetett és nagy koncentráltságot igénylő darabnak.
A második tétel, ami egy kedélyes Ländler már jóval szebben szólt, a zenekarban észlelhető kontrasztok is meglágyultak, a modulációk sem pengeként hatoltak a levegőbe, ami ennél a tételnél kimondottan csúnyán vette volna ki magát. A hárfák szóló részei kimondottan szépek voltak – kis kárpótlás az első tételért –, míg az utolsó hangokat kísérő skálájuk a vonósok pizzicatojával légiessé tette a tétel végét.
A harmadik tétel, amelyben Mahler az élet értelmetlenségére és ismét az elmúlásra utal, fenntartva előttünk az első tételben megfogalmazni és az ötödik tételben kiteljesíteni kívántakat hangos timpani ütésekkel kezdődött, hogy ezek után a második tétel kedves táncának ellentéteként groteszk vitusba forduljon. Kellett néhány taktus, hogy ez a rész normál hangerejére csillapodjon. A fafúvósok visszautalásai a morbiditás közti szépet fejezték ki. Közeledünk a végső elmúláshoz, az emlékezéshez, a mennyhez.
A negyedik tétel a harmadik egyszerűségét viszi tovább. Ulrecht. Ősfény. Alt-szóló. Megragadta a lényeget, emlékezésül szolgált a földi létre és közelebb hozta az elmúlás gondolatát.
Elérkeztünk a záró tételhez, feltámadás. A szimfónia elejéhez hasonlóan grandiózus tétel. A zenekar ismét kereste önmagát, „fontoltan haladtak”. Néhol ismét visszatértek a túlhúzott fortissimok és a differenciált fúvósok. A tétel vége felé szereplő kórusban semmi kivetnivalót nem hallottam, gyakorlottan énekelték Klopstock ódáját. A tétel végét és a szimfóniát kiteljesítő tutti azonban kevés szenvedéllyel járt, elúszott. Sajnos ezt az egész termet betöltő orgona sem tudta kárpótolni. A szimfónia végére várt katartikus, felemelő érzés elmaradt.
Ez az este inkább egy projectmunka bemutatása volt, mintsem egy igazi Mahler második. Ez a monumentális darab meghaladta a zenekar apparátusát, amin még az elszántság és a lelkesedés sem mindig tudta a művészeket túllendíteni. A próbálkozás nemes volt, de ettől a zenekartól ez a darab egy komolyabb, elmélyültebb próbát igényel. Remélem, ha Mahler II. szimfóniájának újbóli előadására kerül sor, ezeken a „gyerekbetegségeken” túllép majd a zenekar és a darab igazi feltámadásként fog szólni.
Békési Botond
