A magyar szellemi élet Esterházy Péter halálával némileg megbénult. Túlélte őt, de csendben van – emlékezik és gyászol. Ez utóbbi két fogalommal vezette be Eszenyi Enikő a Szlovák Nemzeti Színház Pesti Színház-beli vendégjátékát, amely során Esterházy utolsó drámáját, a Mercedes Benz-t adták elő.
Esterházy még 2015-ben kapott egy felkérést a Szlovák Nemzeti Színháztól, hogy írjon nekik új darabot. A dráma 2015 végére elkészült és 2017 januárjában be is mutatták. A szerző ezt az előadást nem érhette meg, csak azt, amikor egy alkalommal a Spinoza Színházban felolvasószínház keretében előadták. A vendégjáték kapcsán két gondolat fogalmazódhat meg. Az egyik, hogy EP halála után még mindig nem lehet megszólalni, gyász és némaság van. Drámáit most nem adják elő itthon, ahogyan szövegeiről sincs aktív diskurzus. Csend van. Feldolgozás. A másik gondolat a megrendültség mellett mégis egyfajta düh. Az egyik legnagyobb kortárs magyar írónkról van szó, ezért jogos a kérdés, hogy miért a Szlovák Nemzeti Színház, nem pedig egy hazai, akár a Nemzeti Színház mutatja be a darabot. Miért nem ők kértek darabot EP-től, miért a szlovákok? Ezek némileg költői, némileg dühös kérdések. Ezek miatt, mellett fontos művészi gesztus a szlovákok részéről, hogy felkérték EP-t és be is mutatták a darabját. Ez a bemutatás már önmagában hordozza a dráma sikerültségét, azzal együtt, hogy Esterházyt nem magyarul játszani istenkísértés. Annyira a magyar nyelvre koncentrálódik az ő munkássága, hogy a dramaturg-fordító részére komoly fejtőrést okozhatott az előadásszöveg létrehozása (dramaturg: Peter Kováč). Ehhez hasonló problémával a vendégelőadás alkalmával is találkozhattunk, mivel a feliratozó gép nem mindig akart működni vagy élőben lekövetni az elhangzott szöveget. Ezt a nézőtérről páran szisszenésekkel jelezték a nézőtéren, főleg a második felvonásnál, így szükség volt a színház egyetemes nyelvén élvezni az előadást. Megméretettet a Mercedes Benz.
Nem kísérelném meg elmesélni az előadást, mivel olyannyira összetett és több réteget körbeölelő színpadi műről van szó, hogy több oldalnyi írás után is kuszaság maradna utána. Talán úgy ragadható meg, hogy Esterházy újraírta a madáchi művet. A Tragédiát működtető dialektikus történeti narratívát egy elemzőbb, alcímet igazoló revüt de/rekonstruáló szimultaneítás váltotta fel, amelyek hitelét Esterházy szavai adják. A Szlovák Nemzeti Színház rendezőjének és színészeinek nagy eredménye, hogy Esterházy-élményt adnak át az előadással. Ez Esterházy nyelvének valamilyen egyetemességét mutathatja. Nota bene a szlovák történelem – és a darabban megidézett német-osztrák történelem – is bővelkedett a magyar történelem eseményeiben. Így nem idegenek számára azok a témák, amelyek felvillannak. Nemesség, barokk, hagyomány, világháborúk, kultúra, kommunizmus, zsidóirtás, ügynökkérdés. Roman Polák, a rendező értelmezése mélyreható és alapos. A megjelenő Esterházy-legendárium és létérzés pontosan megjelenik. A könyvekhez igazodó intertextualitás igénye színpadra tétetik, mivel egyértelműen felismerhetőek ,,jelenetek” a Harmonia caelestisből vagy a Javított kiadásból. De az értelmezést dicséri az is, hogy a kulturális kötődésnek látszó jelenségek mögött felmutatja a helyi azonosságot (hogy van szlovákul?, és a szlovák nép beemelése), így ha nem is egyetemessé, de Közép-Európaivá mindenképpen teszi a művet. Az előadás olyan képet nyújthat a szlovákok számára, hogy íme így gondolkodik rólunk egy magyar író. És ebben a rólunkban sok minden megidéződik.
A színészi alakítások egytől egyik fantasztikusak és rendkívül egyediek. Martin Huba az Úrként megrázó és veszélyes alakítást nyújt, amely a blaszfémiával játszik, de mégis erős Isten képet közvetít. Robert Roth Lucifere zseniálisan erős és nagy jelenléttel van végig az előadásban. Alakja Mick Jagger-ként riszál a színpadon, és pont a megidézett rocksztár energiájával lendületesen viszi végig az előadást. Kiváló ellentétpárja/partnere Martin Hubának. Ondrej Koval’ a mi fiúnk érzetét kelti a legkisebb Esterházy szerepében, Luboš Kostelny pedig olyan hatást kelt, mintha csak a Javított kiadás lapjairól lépett volna elő. Jamrich Dušan humoros képét adja a mindenkori nemesnek, de a nevetségességében mégis van valami nagyság, amely olykor-olykor bámulatos erővel villan csak fel. Anna Javorková Rendező/szolgáló szerepében nagyon fontos női és lélektani szereplője a drámának. Ő tartja össze a nagy egészet.
A díszlet és a jelmez (d.: Pavel Borák, j.: Peter Čanecky) összetett és rétegzett történelmi lomtárat hozott össze, finoman érzékeltetve a kastély hátteret, de nem elfeledtetve a tér színpad voltát. A revü tere adott, a varieté megnyitott. Besétálhatunk és nagy élményekkel távozunk. Mi volt a kritikaíró legnagyobb élménye? Hogy a magyar színházkultúrának fel kell kötnie a nadrágját. Mert ha ilyenek készülnek északi szomszédunknál, akkor mi bizony nagyon elmaradtunk és beleposványosodtunk, ezekbe a szakmai belharcokba és az anyagi küzdelembe, ahol egy előadás sikere a pénzérme feldobásához hasonlít. Vagy jó lesz, vagy rossz. Máshogy nem lehet, mert nincs rá hely, idő és megbecsültség, amely az elmélyült, művészi munkát eredményezi.
Kalmár Balázs
