Az edinburgh-i és New York-i előadások után végre itthon is színpadra került a BFZ felújított Don Giovanni produkciója. Szeptember 21-én, 23-án és 24-én adták elő Mozart egyik leghíresebb és legnépszerűbb operáját a Müpa hangversenytermében, amelyet Fischer Iván rendezett és vezényelt.
Többször láttam már félig szcenírozott előadást, de soha nem volt bennem hiányérzet azzal kapcsolatban, hogy az adott darab hagyományos operaszínpadon jobban megállná a helyét. Sőt, egy zeneileg és rendezésileg hibátlan, koncerttermi produkció többet is érhet, mintha az operában felvonultatnák a színpadi technika csúcsait, csak épp az előző két szempont tekintetében várakozáson alul maradna a produktum. A BFZ-féle Don Giovanni is szervesen illeszkedik az olyan szcenírozott koncertek sorába, melyek hiánytalan, kerek egészet alkotnak.
A rendezés koncepciója friss, újszerű és magával ragadja az embert. A fehérre-ezüstösre festett szobrok, akiket negyedéves színművész egyetemisták alakítanak, többféle szerepet is betöltenek. Egyszerre funkcionálnak díszletként és kellékként (olyannyira, hogy alkalomadtán padot, erkélyt vagy asztalt formáznak), de a kórusrészeket is ők éneklik. Egyforma, uniformizált és lecsupaszított jellegükből adódóan kifejezik a címszereplő Don Giovanni (Christopher Maltman) hozzáállását a világhoz, akinek csak a testek, a külsőségek számítanak, az amögött rejlő ember nem.
Don Giovanni alakja a megrögzött szoknyavadász archetípusa a művészetben, számos alkotót megihletett már a története. Talán azért is olyan időtálló és népszerű ez a téma, mert ilyen típusú emberek minden korban léteznek. Ha jobban körülnézünk, a saját környezetünkben is találhatunk Don Giovanni-szerű figurát. A módszerek változhatnak, teszem azt egy erőszakoskodó férfi nem ölné meg az elcsábítani kívánt nő apját, de az alapvető hozzáállás ugyanúgy létezik ma is.
Christopher Maltman bravúros alakítást nyújtott a címszerepben. Nagyszerű volt hallgatni erős, telt bariton hangját, amely határozottságot sugall, ugyanakkor olyan lágy is tud lenni, hogy leveszi a lábukról a nőket. Elég csak a Là ci darem la mano kezdetű híres duettre vagy a szobalánynak adott szerenádra gondolni. Maltman színészi játéka is meggyőző volt, hiteles atmoszférát teremtett a szerepe köré. Megmutatta, hogy Don Giovanni azt képzeli, neki bármit lehet és mindenki felett áll, viszont a döntő helyzetben elbukik.
A Leporellót alakító José Fardilha énekesi adottságai is kiválóak, bár hangja Maltmanhez képest kevésbé átütő erejű. Ettől függetlenül remekül helytállt a szerepben, a szolga figuráját szerethető és szellemes módon formálta meg. Laura Aikin jól megbirkózott Donna Anna nagy koncentrációt és hangi változatosságot igénylő áriáival, és az apját gyászoló nő alakját is hitelesen játszotta el. Lucy Crowe kellő érzékenységgel és női sértettséggel töltötte meg Donna Elvira szerepét. Kiegyenlített, színvonalas énekesi teljesítményt nyújtott Jeremy Ovenden, Sylvia Schwartz és Matteo Peirone. A Kormányzót alakító Kristinn Sigmundsson pedig nemcsak mély, fenyegő basszus hangjával, hanem fizikai megjelenésével is tekintélyt parancsolt. A Fesztiválzenekar az énekesekre reflektálva, odaadóan kísérte az operát Fischer irányításával. A színpadi zenészek szerepeltetése is jól kitalált és megrendezett ötlet volt.
A Don Giovanni zenéje olyan, hogy akárhányszor hallom, a hatalmába kerít ellentmondást nem tűrően. Ez különösen igaz a nyitányra és a végső vacsorajelenetre. Újra és újra elcsodálkozom Mozart zsenialitásán, és ez a katarzis fogott el a mostani előadás után is.
Tuska Borbála
