Két nagy szem: ezt látjuk a Viva Bartók! színlapján, ami tökéletesen reprezentálja az estet: ezen a két szemen látunk ki, ezeken keresztül észleljük a minket (Bartókot) körülvevő világot, ugyanakkor be is látunk rajtuk, lehetőséget kapva egy valódi ember érzelmi- és gondolatvilágába való bepillantásra.
„Levélkoncert”, áll a Radnóti Miklós Színház új bemutatójának színlapján, amely Galgóczy Judit rendezésében, Bálint András színművész és Fülei Balázs zongoraművész szereplésével készült. Ez egyben nagyon pontos és nagyon félrevezető. Azt sugallja ugyanis, hogy az est nem színházi előadásként értelmezendő.
Eleinte valóban az is az érzése az embernek, hogy valamiféle koncertet lát: két ember megérkezik a színpadra elegáns, de mégis köznapi fellépőruhában, meghajolnak, taps. Ez a két ember egymásnak egyenrangú társa (ennek finom alátámasztásaként a zenész mellett a színésznek is zongoraszék áll a rendelkezésére, ha le kívánna ülni). Hol az egyikük, hol a másikuk játszik szólót, miközben a néma kolléga élvezettel figyeli.
Ugyanakkor ebben a kapcsolatban, ebben a hallgatásban rejlő feszültségben van valami nagyon is színházi. Érezhető, hogy nemcsak egymásra figyelésről, hanem egymásrautaltságról van szó, hogy e mögött a kapcsolat mögött van valami pluszjelentés, aminek a megfejtése a néző feladata. És ez már nagyon is színházi attribútum.
Amikor elhangzik az első zongoraszóló és az első levélrészlet, már sejthető, hogy mi is ez a pluszjelentés: maga Bartók, az ember és a művész. Míg a levélrészlet a magánember aspektusából beszél a művészetről és a művészről, a zene a művész eszközeivel jeleníti meg a magánember érzéseit, gondolatait. Ezért tehát ez a feszültségben manifesztálódó egymásrautaltság: egyik szegmens sem létezhetne a másik nélkül. Az egészet az időnként fizikai valójában, zongorázó két kéz formájában a háttér vetítővásznán megjelenő Bartók teszi teljessé; mintegy összefogja a személyisége darabjait.
Bartók egyébként pedig mindkét szegmensben nagyszerűnek mutatkozik, eléri tehát célját Galgóczy Judit rendező, aki az előadás színlapján (beigazolva a művész-magánember kettősség jelentőségét is) a következőképpen vall: „Viva Bartók. A különleges, melegszívű ember, a világhírű magyar zeneszerző, a zseni. Éljen!” Eléri, hogy vele kiáltsunk.
Ami a játékot illeti: Fülei Balázs, mint a jó zene, nem tesz mást, mint hogy a helyén van, és, mint a jó zenész, alázattal viseltetik a kollégája iránt, utat engedve ezzel a tárgyalt feszültségnek. Ez az egymásra irányuló figyelem akkor a legerősebb, mikor őszinte, ezzel pedig Bálint Andrásnak itt-ott akadnak gondjai, a beleélés néha színpadias élvezetté változik. Összességében azonban őszinte és letisztult a játéka. Különösen bravúros, ahogyan a pozícióváltásokat egyszerre használja a stagnáló színpadkép megtörésére és hangsúlyozásra (kétszer helyezkedik úgy, hogy a játéka közben lássa, mintegy ellenőrizze a zongoristát, ez a két pont pedig olyan fontos vallomásos helyzeteket vezet fel, amelyek az előadás hangsúlyait adják.)
A hangsúlyozás másik fontos eszköze maga a zene: mindig, mikor a levelek komor színezetet kapnak, népzenei ihletésű darabok szólalnak meg, csendben ráirányítva ezzel a figyelmet Bartók őszinte, ugyanilyen csendes hazaszeretetére. (Az is reprezentatív, hogy mikor jelenik meg a zeneszerző keze a vásznon: ez négy alkalommal fordul elő, felvázolva az előadást gyakorlatilag teljesen lefedő négy problémakört: a művészi hitvallást, a népzene-nemzet problematikáját, a család szerepét és a művészélet gyakorlati nehézségeit.)
A felszín és a mögötte megbúvó teljes világkép közötti feszültség a levelek szövegeiben is fellelhető: látjuk a huszadik századi nagy világégéseket, de az úgynevezett nagybetűs magyar valóságot is. Több levelében (főleg mikor a tanításról beszél), kerülnek elő az ismerős alakok: lekötelezettek és szívességet tevők, rokonaiknak jót akaró miniszterek és reménytelen protekciósok. Bartók igyekszik tisztességes maradni az ilyen világban, de kiállása fárasztja és megtöri. A nézőnek az az érzése, mintha a zeneszerző kora óta gyakorlatilag semmi nem változott volna, és ez nyugtalansággal tölti el.
Ahogyan az is, hogy az est vége felé háttérbe szorulnak a szép, magasztos témák, mint amilyen például a kultúrák sokszínűségének szépsége (az erdélyi és szaharai népzenegyűjtésekkel kapcsolatban), a helyüket a magyar valóság mellett egy homályos fenyegetés elöli menekülés, egy amerikai utazás veszi át, és a végén az annyira szívünkhöz nőtt szerzőnket egy bizonytalan, keserű jövő felé kell elengednünk, nem tudva, mi lesz végül a sorsa.
És, mikor a szavak már nem tudnak eleget jelenteni, szól a zongora.
Elefánti Emma
Fotó: Brozsek Niki
