Számos kifejezés létezik a magyar nyelvben, amely a vízzel vagy a vízzel kapcsolatos folyamatok egyikével hozható összefüggésbe. Kifolyik az idő a kezemből. Elöntenek az emlékek. Elpárolog a düh.
A víz és a ˝hozzátartozó” képek, eszközök, fogalmak termékeny talajt nyújtottak és nyújtanak mind a mai napig az irodalom, a képzőművészet és a színház számára. Így talán nem is olyan meglepő, hogy az áradó folyó képe az Artus Stúdió vezetőjét, Goda Gábort is megihlette, aki a Nemzeti Táncszínház művészeivel, valamint a Philipp György által vezetett Á la cARTe kamarakórussal együtt létrehozott a Művészetek Palotájának Fesztiváltermében egy gondolatóceánt. Egy folyton hömpölygő, mégis állandósuló folyamot. Egy „gondolatfolyót”, amelyben összeér a tánc a színházzal, az énekszó a víz csepegésével, a videóanimáció az élő testtel. Hetven perces gondolatáradat, amelynek során Goda „összeöntötte” a nézőt az előadóval. És mindegy, mikor szállunk be a vízbe, vagy milyen tempóval úszunk – mert együtt evezünk.
A 2015-ben Lábán Rudolf-díjat elnyert, az Artus vezetője által „korszakösszegzőnek” titulált előadás első ránézésre nem szól semmiről. Nincsen cselekménye. Mégis, a végén felharsanó tapsnál azt érezhetjük, hogy ez darab többről szólt, mint amennyit szóban ki tudnánk fejezni. Érzetek, észlelések, mozdulatok összessége ez. Az előadás kezdetekor egy hátulra kifeszített vásznon cseppeket látunk. Egy olvadó jég lecsöppenő cseppjeit. A színpad jobb elején elhelyezett jéginstalláció lecsöppenő cseppjeit. És ahogyan a tekintetünk a vászon előtt álló, színes esőköpenyekbe öltöztetetett kórustagok tükörképére vándorol – amely az előttük elterülő, körülbelül két ujjnyi mély vízben csillan meg –, a platóni filozófia jut eszünkbe: az ideák világa. A valódi léttel bíró ideák és azoknak a képmásai, vagyis a földi dolgok. Talán ennek a materiális megfogalmazódása lehet tér és a látvány egyvelege, amelyet Sebestény Ferenc, Goda Gábor és Gold Bea álmodott színpadra.
Felcsendül a dal. Nem is dal, inkább gondolatfoszlányok. Goda szerint ezek a mondattöredékek Hérakleitoszhoz tartoznak, akivel a rendező-koreográfus – saját bevallása szerint – harminc éve beszélget. Vagyis azóta, amióta létrehozta a 80-as években a görög filozófus mondattöredékeiből inspirált produkcióját. Ám ha jobban fülelünk a kánonszerűen előadott dallamok szövegére, megértjük, hogy ezek a mi fejünkben is ott áradhatnak, jelen vannak: ˝Tenyeremben a gondolat. Aztán visszaöntöm. A gondolataim nem az enyémek. A gondolatok öröktől fogva keringenek, néha fennakadnak az emberben.”
Ahogyan haladunk a megénekelt gondolatok sokaságával, úgy tárul szemünk elé a kiejtett szavak mögötti mély tartalom a vízben történő táncban, a zongorajátékban, az esőcseppeket imitáló videóanimációkban. Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Mózes Zoltán, Nagy Csilla és Virág Melinda szóló, páros és tutti koreográfiával álomszerűen, kecsesen, mégis erős színpadi jelenléttel, szuggesszívan tárják elénk Hérakleitosz bölcs és tömör intelmeit: „Te döntöd el, hogy vagy. Menj és járj be minden utat, a lélek határát el nem érheted. Az út fel és le ugyanaz.” Lehet, hogy az előadás közben hirtelen rájuk zúduló esőfüggöny közben a táncosok egy-egy lépést elvétenek. De talán itt, a Cseppkánonban nem is lehet elrontani semmit. Hiszen a közös gondolkodás, a gondolatok halmazában való feloldódás a lényeg. Ahogyan ezt a „vízi tánc” mögött kivetített animáció is mutatja: a táncosok kivetített árnyéka, és a tánclépések során húzott vízcsíkok egy-egy ponton összeolvadnak a vásznon. Amiként összeolvadnak a lenti víz, az olvadó jég, a fentről érkező eső valamint az izzadság cseppjei is. Hiszen valahol minden csepp ugyanonnan származik. És talán ugyanoda is tart.
Nemcsak az Artus és a Nemzeti Táncszínház művészei, az esőköpenyes kórus, valamint bal szélen elhelyezett rozoga zongora, illetve az olykor élesen váltakozó fények bírtak óriási jelentőséggel és színpadi erővel az interferenciában, hanem a színpadi körülmények között nem annyira megszokott és/vagy látott mozgásforma, a Tai Chi Chuan képviselői is. Baranyai Imre, Gregus László és Izsák Szilvia ismétlődő, nyitott tenyerű, átszellemült mozdulatai harmóniát, békét és nyugalmat sugároznak ott, a víz közepén. „A láthatatlan összhang a láthatónál erősebb. Ismerd fel, hogy mi lényeges és mi lényegtelen. Egy zárt ökölbe semmi, egy nyitott tenyérbe az egész világ belefér.” Ám a folyamatosan jelen levő, olvadó jéggel ellátott installáció lecsöppenő ˝könnyei” emlékezetünkbe vésik azt is, hogy „A lelkek a vízből párolognak el.”
A Cseppkánon – Hogy vagy Hérakleitosz? című előadásról rengeteget lehetne írni. Ugyanakkor egy betűt sem szabad a papírra ejteni. Ezt a produkciót látni kell. Meg kell élni. Át kell érezni. Ahogyan a pára megadott körülmények között más és más módon csapódik ki, úgy bizonyosan minden egyes nézőben is más és más módon csapódnak le az Artus Stúdió által megálmodott gondolatfolyó cseppjei. Ám voltaképpen lényegtelen, hogy az előadás egyes részei, a kánonszerű koncert, a látványos színház vagy a magával ragadó tánc mennyire tetszik nekünk. A fontos az, hogy engedjük magunkban a sok érzetet, érzelmet, színt, fényt és zenét összefolyni. Engedjük, hogy ezek egysége egy tengert hozzon létre a lelkünkben.
És akkor megértjük a Hérakleitosz-Goda gondolatfolyam, vagyis a Cseppkánon fő áramvonalát: „Minden Egy.”
Németh Fruzsina Lilla
Fotók: Dusa Gábor
