Program:
- · Sibelius: D-moll Hegedűverseny
- · Shostakovich: VII. „Leningrád” Szimfónia
Karmester: Marin Alsop
Hegedű: Alina Pogotskina
Marin Alsop és Alina Pogotskina október negyedikén és ötödikén adott koncertjeinek legáltalánosabban megfogalmazott „különlegessége” nem volt más, mint az, hogy a Budapesti Fesztiválzenekart történetében először vezényelte egy hölgy. Természetesen ez a „kuriózum” is ösztökélt a koncert meglátogatására, de sokkal inkább egy korábbi koncertélményem során, már együttesen bizonyított szerzőpáros, Sibelius és Shostakovich művei. Mondhatnám akár megfigyelésnek is: a finnek nemzeti szerzőjének finom, méltóságteljes művei nagyon jól párosíthatóak a szovjet (orosz) Shostakovich erőteljes, néhol nyomasztó műveivel. Szót ejthetnék még a finn-orosz háborúkról, de jelen helyzetben a két nemzet nem áll szemben egymással. A háborúról, a fegyveres konfliktus okozta leírhatatlan borzalmakról fest majd képet Shostakovich VII. szimfóniája. De előtte északi álomvilág: Sibelius hegedűverseny.
A vonósok a levegőben lógnak, vibrálnak, amikor is lassan, akár egy hőlégballon elkezd hozzájuk felszállni a szóló hegedű. Alina Pogotskina játéka mély és megindító. Talán ennél a tőmondatnál jobban semmi sem tudja jobban leírni a 33 éves orosz születésű művésznő játékát és művészetét. Áll a zenekar előtt, alakja kecses, vékony, arcán egyszerre érzelmek tengere és a koncentráció, ahogyan egyik futamot a másik után játssza. A zenekarból kitűnik egy brácsaszóló, finoman, duruzsolva. Még finomabb, harmatcsepp-szerű pizzicatok, és a hegedűszóló egy skálával majd az azt követő díszített negyedek hullámzó menetébe vegyülő üstdob tremolóval a mélyből egyszer csak eléri a zenekart és ezután egy jellegzetes Sibeliusi tutti.
A második tételben folytatódott az elsőben elkezdett álmodozás, ezúttal még mélyebben, lassabban, az attacca harmadik pedig visszahozta a zenébe Sibelius elsöprő, nyers energiáját. A Lemminkäinen visszatéréséhez hasonló, markáns „lovagló-téma” belerobbant a terembe, de itt nem heroikus zene következett, hanem játékos, boszorkányos hegedűszóló. A szólista ezúttal hangszerének mélyebb regisztereibe enged betekintést, de néhol szabályosan végigsöpör a húrokon. A zenekar pedig csak lüktet, lépnek be a rezek megkeményítve a légkört, jégpályát készítve a csúszkáló hegedűnek. Egy dörgő tutti és egy utolsó futam vet véget a darabnak és az északi álomnak.
A hegedűversenyt követő Shostakovich szimfónia minden, csak éppen álom nem. A nyers, szigorú, hideg valóság, borzalmak, háború, néhol szívfacsaró zenébe öntve. Leningrád ostromának hangja. Egy halálra ítélt város hangja. Az ostromgyűrűbe zárt Leningrád utcai hangszóróiból naphosszat egy metronóm kattogása szólt. Lassú ütem: minden rendben. Gyors ütem: fedezékbe! Ez volt a város szívverése. De egyszer elállt ez a szívverés, és nem a város halála – eleste – miatt. Ezekből a hangszórókból felcsendült Shostakovich akkor legújabb szimfóniája tudatva az ellenséggel: bármilyen borzalmak is szabadulnak a várost védőkre, az ottmaradt civilekre, Leningrád nem fogja feladni. Leningrád áll, még romosan is, állni fog az embertelenségben, és ezekben az állapotokban is képes zenét játszani.
A szimfónia csupa asszociáció. Az első tétel filmhíradó-szerű nyitó témája, majd az ellenséges csapatok bemasírozását szimbolizáló, szinte gyermekien naiv induló. Ez az induló aztán egyre groteszkebb képet fog a darabnak kölcsönözni. A második – scherzo- tétel hátborzogatóvá teszi a háborút. Érezhető a félelem, a szorongás, az egyre közelgő ellenséges roham. Elhalkul ebben a bizonytalan légkörben, majd hirtelen akkordok következnek.
A darab csúcspontja, a harmadik tétel. Torokszorító érzés hallani az elején felsíró hegedűket. A megnyomott forték, a téma tenuto emelkedése egy utolsó erejéből felkapaszkodó emberre emlékeztet. Az egész mű hátterét és a hozzá kapcsolódó történeteket ismerve a kép: megrázó.
Igen, ennél a résznél láttam először, teljes egészében a szenvedést. A csontvázzá fogyott, árnyék-szerű zenészeket, amint a premier előadásra feslett ünneplőt öltve ülnek egy szétlőtt, fűtetlen hangversenyteremben, odakinn ágyútűz, géppuskaropogás. Egy külön alakulat biztosítja az előadás zavartalanságát. Fegyverrel. Becsapódó lövedékek, egy lövéssorozat utáni csendben pedig megszólalnak a hegedűk. Megszólalnak a hegedűk a földi pokolban, a téma, emberséget sugároz és szenvedést. Emberséget az embertelenségben.
Ugyanebben a tételben jelenik meg talán legerősebben az agresszió, az első tételből tér vissza az „invázió-téma”, amely itt már szinte tettlegességig eszkalálódott. Markánsan masírozik be, tovább is fajul és eltűnik. Ez után a támadást jelző fentebb említett metronómhoz hasonló kisdobban történő lecsengés és közben, még egyszer, talán utoljára hallhatjuk a megható hegedű témát a győzelem előtt.
A győzelem az utolsó tétellel jön el, de nem robban be. Mint fehér békegalamb ereszkedik alá a meggyötört, rommá lőtt városra. El fogja viszont nyerni az ilyen darabhoz illő heroikus hangvételt. A darabot a szerző ötödik szimfóniájának fináléjához hasonlító fenséges üstdobütések zárják.
Shostakovich VII. szimfóniájának üzenete számomra még nem egyértelmű. Tartalma ellenben felkavaró, megrázó, a maga érzékeny módján, legmélyén: brutális. Embernek maradni és érezni e legborzalmasabb helyzetben is, a háború szörnyűségei között látni a reményt. Egyszer eljön a béke. Egy tartós, globális béke, amit mivel mással, mint a leguniverzálisabb, legerőteljesebb eszközzel, a zenével mutatott be Shostakovich. Láttatta velünk a háború lelki szörnyűségeit és figyelmeztet, óva int: „én már átéltem ezt, kell ez nektek is?”.
A szimfónia végére látható volt, hogy a zenekar hatalmasat teljesített és nem feltétlen fizikailag. Ennek a darabnak a tökéletes hangzását nem lehet pusztán technikailag elérni. Marin Alsop és a zenészek kommunikációja kézzelfogható volt. Biztos kézzel irányított mindkét darabban, végig központi helyet foglalva el és nem csak a zenészek által adta át nekünk a megszólaltatott műveket, hanem látható, érezhető átéléssel dirigált.
A Budapesti Fesztiválzenekar első női karmestereként ennél sikeresebb debütáló koncertet nem kívánhatott volna senki sem Marin Alsopnak. Mikor látogat hozzánk legközelebb?
Békési Botond
