A kecskeméti Katona társulata és Zsótér Sándor Brecht klasszikusát veszi elő és igyekszik azt formálni. Ez a tény az előadás erőssége és hibája egyben. Egyszerre próbál ugyanis megmaradni a brechti színházeszménynél és távolodni attól, ami érdekes, esetleges kettősséget eredményez.
Zsótér betartja ugyan az elidegenítő effektekre vonatkozó szerzői utasításokat, de sokszor úgy tűnik, mintha csupán a szokások miatt tenné. Ez leginkább a feliratok kapcsán érhető tetten. Az előadás legelején Vang, a vízárus néhány mondata az előfüggönyre vetül fel, ami izgalmas képzettársításokat indít el színház és valóság viszonyáról, beteljesítve eredeti rendeltetését. Sajnos ezt eléggé hamar felváltják a díszletre vetített feliratok, amelyeket a szereplők gyakran eltakarnak, nincs terük és idejük felhívni magukra a figyelmet, így több alkalommal is csak az a homályos érzés marad meg, hogy „ki volt oda írva valami”.
Ugyanez a helyzet a songokkal (zenei vezető: Károly Kati). A jellegzetesen abszurd betétdalok funkciója is az, hogy kizökkentse a nézőt, emlékeztetvén, hogy amit lát, az csupán színház. Ez Zsótér rendezése esetében két alkalommal sikerül nagyon jól: zseniális paródiába fordul át Szun, a repülő dala, illetve édesanyjának éneke az elefántokról. Az előbbi esetben a célzott a heroikus, patetikus musicalben szenvedő főhős, míg az utóbbiban a felszínesebb operettek primadonnája. Szívesen néznék még többet ezekből az ügyes megoldásokból, de sajnos a többi song meglehetősen egysíkúra sikerül. Énekbeszédszerű, itt-ott tudatosan hamis stílusukkal azt az (egyébként borzasztó) világot illusztrálják, amiben az előadás játszódik – vagyis éppen azt teszik, amit a brechti színház (és a másik két song) semmi esetre sem akar.
Ezzel ellentétben nagyon jól sikerült eleme az előadásnak a díszlet (Ambrus Mária). A két háztömböt és a közöttük elhelyezkedő kisboltot leszámítva a díszletet elnagyoltan, fekete-fehérben felskiccelt házvázlatok adják, amelyek kitűnően működnek elidegenítő effektusként, jelezve a nagyvárosi környezet embertelen sablonosságát és a „folytatás” értelmetlenségét is. A forgószínpadra tervezett díszlet hátulja hevenyészett, natúr gerendáival olyan általános, hogy könnyedén megoldja a szaporodó helyszínek problémáját. Ugyanakkor maga a forgás néha öncélú, csupán technikai jellegű, amit szintén nem vennék észre, ha az utolsó alkalommal (mikor a bírák felszólítják a per nézőit, hogy vonuljanak ki a teremből) nem lenne olyan érzékletes pluszjelentése.
Az előadás stílusa, valamint a dinamika (dramaturg: Ungár Júlia) és a színészi teljesítmények is mintha megtáltosodnának a szünetben (az említett két erős song is a második játékrészben található). Ami a dinamikát illeti: a Brecht-darabok ritmusához szervesen hozzátartoz(ná)nak az említett elidegenítő effektusok, talán ez az oka, amiért az első felvonást néhol kicsit lassúnak, vontatottnak érzem. A második viszont megindul: feszes párbeszédek, sehol egy felesleges szó.
Az, hogy az előadás stílusa érezhetően egységesebb a második játékrészben, a színészi játék színvonalát is megemeli, bár erre előtte sem lehet panasz: korrekt alakításokat láthatunk. Könnyű elhinni a Sen Tét (és nagybátyját, Sui Ta urat) játszó Trokán Nóra vívódásait, legyen szó a jóság megtartásának vagy a szerelemnek a nehézségeiről. Szemenyei János mint Jang Szun, a repülő szintén a hatása alatt tart: úgy váltakozik a bennünk róla alkotott kép pozitív és negatív között, ahogyan azt ő akarja. Külön kiemelném továbbá Mi Csüt, a háztulajdonosnőt Danyi Judit alakításában. Ő megtestesítője mindannak, ami az előadás világában visszás: a mézesmázos modor mögé bújtatott kapzsiságnak, a szegények felé tanúsított tenyérbemászó lenézésnek és undornak, a rosszindulatnak, mindezt pedig teszi csekély mennyiségű szöveggel.
A szereposztással kapcsolatban további színvonalas megoldás, ahogyan a három istent megtestesítő színészek (Nagy Viktor, Csombor Teréz és Nagyhegyesi Zoltán) egyéb, „civil” szerepei felosztásra kerültek. Csupa olyan kulcshelyzetben bukkannak fel ugyanis ezek a figurák, amely új komplikációt, próbatételt hoz a jólélek Sen Te számára, így jelezve a folyamatos kontrollt és az istenek jelentős szerepét az előadásban.
Az előadás (főleg a második fele) telistele van jó megoldásokkal, ezek azonban mégsem alkotnak egységes egészet, így sajnos a katarzisélmény is elmarad a végén. Ugyanakkor egyáltalán nincs olyan érzésünk, mintha feleslegesen jöttünk volna színházba: az érzet leginkább egy mély beszélgetésre hasonlít a jóról.
Elefánti Emma
Fotó: Walter Péter
