Mi kell ahhoz ma, hogy egy szellemes, minden ízében fiatalos, ugyanakkor az idősebb generáció igényeit is maradéktalanul kielégítő előadás szülessen? Kiváló társulat, erőskezű rendező, modern fordítás, és kellőképpen szemtelen szövegkönyv. Na meg persze némi Shakespeare. Ha pedig mindez összeáll, akkor a nézőtéren szem nem marad szárazon.
Kétségtelen, hogy ritkán látni olyan jól sikerült és eleven Shakespeare-feldolgozást, mint amilyet Kovács D. Dániel megálmodott a Katona József Színház Kamrájába. A rendező ugyanis nemcsak, hogy leporolta az Ahogy tetsziket, hanem alkotótársaival darabokra szedte, gondosan megkeverte, és úgy rakta össze ismét egésszé, hogy a XXI. század minden szociokulturális tényezője és társadalmi mozgolódása nyomot hagyjon rajta.
A darabot a híres Nádasdy Ádám-fordításban tűzték műsorra, ám túlzás lenne azt állítani, hogy túl sok megmaradt volna a kiindulási textusból. Závada Péter ugyanis a tőle megszokott páratlan nyelvi kreativitással dolgozott át majd’ minden megszólalást, hogy a csörték lendületesek, szellemesek és maradéktalanul maiak legyenek. A humoros élcek egymást érik, valószínűleg még sokszor meg kell néznünk ahhoz, hogy minden egyenes bomba, amelyet a szöveg ledob közénk, ténylegesen robbanni is tudjon. Mert itt folyamatosan a nyílt harctéren vagyunk, és a menekülés lehetetlen: már az első perctől kezdve sodródunk a darab őrületes dinamikájával. Védekezni nem is akarunk, egyébként sem tudnánk távol tartani magunktól az elménket ostromló nyílt iróniába burkolt aktuálpolitikai utalásokat, az egészen abszurd metaforákat és a szinte kibogozhatatlan szócsavarokat. Voltaképpen mind túszokká válunk, méghozzá önszántunkból.
Ahhoz, hogy a friss, pezsgő szövegkönyv igazán élővé válhasson, okvetlenül szükség volt a Katona remek társulatára. A színészek úgy lavíroznak a nyelvtörő ugratások és a tudatosan beemelt klisék között, hogy minden teljesen magától értetődővé és természetessé válik – az is, ha a szereplők hirtelen, minden előzmény nélkül trillázni kezdenek, és az is, ha valaki éppen egy óriási, kitömött rénszarvast vonszol keresztül a színpadon.
Egytől egyig mindenki kiválóan oldja meg feladatát, a karakterek összes emberi gyengesége és szerethetősége tisztán kiviláglik. A legemlékezetesebb alakítások egyikét kétségkívül Tasnádi Bence jegyzi, aki Orlando bőrébe bújva már önmagában megtestesíti a romantikus drámairodalom minden közhelyét: azt, hogy igazán szeretni csupán első látásra lehet, és mihelyst megpillantottuk szívünk asszonyát, kutyakötelességünk olyan gyatra verseket írni hozzá, amilyenektől minden, irodalomhoz kicsit is konyító ember kiszalad a világból, az pedig már csak a hab a tortán, hogy legkisebb fiú lévén már győzelmét is előre elkönyvelték. Ezek a banalitások azonban egy csapásra kifordulnak magukból, amint megjelenik bennük a paródia paródiája, amelyet Tasnádi úgy építi bele játékába, hogy egy pillanatra sem zökken ki a fiatal hősszerelmes szerepéből. Kezéből – igazából fúrójából (!) – Shakespeare-szonettek röpködnek a közönség soraiba, ezzel egyszerre húzza alá a költőóriás halhatatlanságát, és veszi meg magának a vérbeli bölcsészlányokat.
Ha Orlando karaktere voltaképpen gondosan összeillesztett, ügyesen sallangmentesített frázisokból áll, akkor a Keresztes Tamás által megtestesített Penge éppen az ellenkezője – ahogyan arra öltözete is rámutat. Már a zakó-melegítő kombináció is sokat elárul róla, pláne, hogy kapucnis pulcsiját nem egészen rendeltetésszerűen, a lábára húzva viseli. Ő maga is fejjel lefelé szemléli a világot, bolond, mégis első a bölcsek között, szavain kifacsart tanulságok futnak keresztül. A színészi játék legnagyobb érdeme, hogy a bonyolult gondolkodásmódot kissé paradox módon képes a maga egyszerűségében ábrázolni, azaz nincs felesleges komédiázás, sem túlzó gesztusrendszer, csupán a ládaként működő elme, amelyből Keresztes „hol egy golfütőt, húz elő, hol egy vízibiciklit.” És persze ott az a bizonyos mondás, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Ha ez igaz, akkor hogyne esne hasra a szerelem durva ösvényén egy „kényszerzubbonyban” botladozó férfi? Végül ő is beáll a sorba: ha a végtelen boldogságot nem is, a nőt mindenképpen megtalálja. Persze nem úgy, ahogyan a többiek, hanem egy pásztorjáték keretében. Talán ez a pont szemlélteti a leginkább az előadás egyedülállóságát, hiszen még a mekegő, szarvakkal felékesített színészeket is helyénvalónak, sőt indokoltnak érezzük.
Pálos Hanna (Célia) és Borbély Alexandra (Rosalinda) nagyszerűen egészíti ki egymást. Kettejük jeleneit szüntelenül átitatja az homoszexualitás és a fojtott erotika egyvelege, már-már azt hihetnénk, hogy ebből egy egészen másfajta történet fog kibontakozni, de Tasnádi Bence Orlandója közbelép, és a száműzött herceg lányának szívét örökre rabul ejti. Célia ellenben mintha egyedüllétre volna predesztinálva, ám kivetettsége a szerelem földjéről csak a darab hasznára válik: kedvesen gunyoros közbeszólásokkal tűzdeli a párbeszédeket, éppen akkor, amikor azok már kezdenek szappanopera-szagúvá válni.
Fekete Ernő kapta a drámatörténet legkultikusabb monológját, tisztán, mindenféle cirádázás nélkül vetíti elénk az emberi élet hét korszakát. Az előadás legőszintébb pillanata kétségtelenül az övé, melankolikus jelleme és gondolkodásmódja pedig csakolyan intenzív humorforrás lesz a későbbiek során, mint Penge éles nyelve.
Kocsis Gergely teszi a dolgát, szerepváltásai finomak és érzékletesek, a zsarnokoskodó nagyurat és az elűzött herceget is a maga természetességében képes megformálni. Kiss Eszternek és Ónodi Eszternek ugyancsak számos megmosolyogtató pillanatot köszönhetünk, ahogyan Dankó István és Újlaki Dénes nélkül is hiányozna valami rendkívül fontos az előadásból. Hegymegi Máté tökéletes ritmusérzékkel komponálta meg a mozgást, színészi játékával szépen asszisztált a főbb szálak kibomlásához.
Horváth Jenny díszlete már akkor megteremti az alaphangulatot, amikor belépünk a nézőtérre, hiszen a sötét falak és az eluralkodó félhomály azonnal előhívja bennünk az éjszaka képeit. Az éjszakáét, amelynek leple alatt ismét meggyőződhetünk a szerelem vakságáról és ösztönösségéről, ugyanakkor sejteti a szellemi, erkölcsi sötétség, a káosz jelenlétét is. Sokszorosan összetett, egymásba ágyazott szimbólumok itatják át a megszólalásokat; a látomásos jelleget és az egyes dimenziók hangsúlyosságát a forgó tükörajtók és a fények játéka erősíti, vagy éppen gyengíti.
A rendező, Kovács D. Dániel, modern és merész eszközökkel dolgozik – elvégre a szó szoros értelmében a kecskére bízza a káposztát –, méghozzá úgy, hogy a darab egy percre sem válik didaktikussá. Éppúgy nem akarja nevelni a nézőt, ahogyan izzadságszagú tanulságokkal sem kíván előhozakodni. Igen, mutat, méghozzá rendkívül sokat a mai társadalomról, de megadja a lehetőségét annak, hogy fel akarjuk-e venni ezt az olvasatot, vagy csupán beülünk, és egészen egyszerűen élvezzük az előadást. Ahogyan a rendezés, úgy a szöveg is épp elég korszerű elemmel, szlenges poénnal és irodalmi áthallással operál ahhoz, hogy ne menjen el a túlzás irányába – ügyesen lavíroz a határokon, és csak akkor lépi át őket, ha okvetlenül szükséges. A színpadtechnika és maga a zene – amely Keresztes Tamás munkáját dicséri – jóvoltából a laposabb jeleneteknél sem ül le a hangulat, sőt kihasználva a tapinthatóan gyengébb dramaturgiai pontokat, a szereplők önironikus kiszólásokkal reflektálnak a történet alakulására.
Intelligens, olykor groteszk elemekkel vegyített produkció született, amely képes arra, hogy színházban tartsa a fiatalokat, és ez máris több mint amit a legtöbb előadás elmondhat magáról. Vitathatatlan tehát, hogy ezzel az alkotógárdával a Katona József Színház ismét YOLO-ra tett. Nem is kicsit.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
