Aknaként terülnek el a tökök a játéktéren, a félhomályból emberek körvonalai tűnnek elő. Agota Kristof magyar származású írónő első regényének adaptációját, A nagy füzetet, Szkéné Színház mutatta be a Forte Társulattal koprodukcióban. Az előadást 2013-ban három kategóriában jelölték a Színikritikusok Díjára.
Agota Kristof világát megragadni nagyon nehéz. A tömör, lényegre törő mondatok különleges hangulatot adnak az egyébként is komoly problémákat feszegető történetnek. Az előadásnak ráadásul meg kell küzdenie azzal is, hogy A nagy füzet filmváltozata, melynek premierje szintén 2013-ban volt, az Oscar-jelölés közelsége miatt a figyelem központjába került és hamar népszerű lett. Így nem csoda, ha az embereknek akarva-akaratlanul is Szász János alkotása jut az eszébe és a cím hallatán az ő megoldásait keresik – és bizonyos esetekben kérik számon – más feldolgozásokon. A Szkénés előadás azonban több ennél. Ez egyrészről köszönhető a magas színvonalú színészi alakításoknak, másrészről az előadás megálmodójának, Horváth Csabának.
Az alkotók nem azzal akarnak újat mondani, hogy megerőszakolva a szöveget valami sokadik adaptációt hoznak létre, sokkal inkább egy meglévő, már működő változatot formálnak át a saját nyelvükre. Erick Aufderheyde színpadi műve pedig a jelek szerint tökéletesen alkalmas volt erre, hiszen az előbb említett buktatókon a darab játszi könnyedséggel lép át. Horváth Csaba az Agota Kristof-i már-már monoton narrációt állítja szembe a fizikai színház dinamizmusával, elemelve ezzel a darabot az eredeti kontextusától.
A két fiú (Krisztik Csaba és Nagy Norbert) belépésekor a nézőnek furcsa érzése támad, különösen akkor, amikor elnarrálják, hogy 11 évesek. A közönség soraiban mozgolódás támad, látszólag mindenki találkozott már azzal a jelenséggel, amikor egy felnőtt ember úgy próbál gyereknek tűnni a színpadon, hogy ostobának tetteti magát. A két színész azonban a legnagyobb komolysággal, precíz és pontos összehangoltságban végzi a feladatát, így a kezdeti bizalmatlanság hamar feszült érdeklődésbe csap át. Hogy gyakorlatilag másodpercek alatt elfogadjuk a játszókat gyerekeknek nem csupán annak köszönhető, hogy Krisztik Csaba és Nagy Norbert külön-külön is elismerésre méltó alakítást nyújt. Sokkal inkább annak, hogy az alkotók nagyon okosan nem csupán a külsőségek alapján osztották rájuk a szerepeket, hanem gondosan ügyeltek arra is, hogy hasonló szakmai kvalitásokkal rendelkezzenek, illetve, hogy pontosítsunk: a kapott feladatokat azonos, vagy közel ugyanolyan magas minőségben és szinten tudják végrehajtani. Így a párhuzamos mozgások, amik a végig jelen vannak a darab során, inkább az előadás előnyére válnak, mintsem hátrányára.
A Szkéné és a Forte előadásában a Nagymamát férfi alakítja (Andrássy Máté). Ahogy a fiúk esetében, úgy itt is hamar elfogadjuk ezt a felállást. Horváth Csaba nem akar a karakternek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint Agota Kristof tette, de felerősíti azokat a dramaturgiai pontokat, amiket fontosnak gondol: az Anyával való kapcsolatát és azt, ahogy a végén megöleti magát az ikrekkel – jelezve mintegy azt, hogy a fiúk mennyire érzéketlenné válnak mindennel szemben. Mindazonáltal fontosnak gondolja, hogy a Nagymama valamiképp mindig a háttérből figyeljen és elő-előjöjjön, amikor a környezetét érintő fontos dolgok zajlanak.
A padlás a fiúk menedéke. Az alkotók sosem konkrét terekkel dolgoznak, a stilizáltság, a szimbólumok használata az előadás alapelemei. Így erről a búvóhelyről, ahol a nagy füzetet is tartják, csak a narrációjukból tudhatunk. Az önképzőnek, amit ezen a határ menti, világtól elzárt tanyán – a Nagymama otthonában – kialakítanak, fontos eleme ez a könyvecske. Kettős funkciója van, hiszen azon túl, hogy a fogalmazásaikat írják bele az ikrek, naplóként, látleletként is szolgál. Az esszéknek van egy fő szabálya: akkor helyes, ha csak az eseményt írja le és semmi mást. Ezzel egy olyan helyzetet idéz elő Agota Kristof, hogy semlegesíti a szereplők viszonyrendszerét. Nem tudjuk, hogy ki kiről mit gondol, hogy érez iránta. Egyedül a Nagymama és az Anya (Simkó Katalin) részéről találkozunk egyfajta kitörési ponttal, mégpedig a darab elején, amikor a fiúk megérkeznek, és a végén, amikor az Anya el akarja vinni őket. Innen tudhatjuk, hogy a „Szukafattyak” időközben a Nagymama életévé váltak, és az idős ember nem szívesen szakadna el az unokáitól, és hogy az Anya, aki látszólag nem törődött a fiaival – ez később kiderül, hogy nem igaz – az utolsó pillanatig ragaszkodik hozzájuk.
A Nagymamánál a fiúk nem csak az iskolai feladataikat folytatják önállóan, hanem szépen lassan megtanulnak magukról gondoskodni, és ha kell, nem riadnak vissza a törvénytelen eszközöktől sem. Gyakorlataik a már említett szimbólumokra épülnek, a póréhagyma-korbács és a tészta, melyből lassan kirajzolódik a nagy füzet maga, mind-mind a stilizáltságot hivatottak erősíteni, és azt sugallják, hogy semmi sem az, aminek látszik, minden megkérdőjelezhető. Ezt a bizonytalanságot állítja szembe Horváth Csaba a meztelenséggel, ám ez a szembeállítás nem válik a zöldségkellékek ellenpontjává, sokkal inkább szeretne hozzá kapcsolódni. Míg a szolgálólánynál (akit szintén Simkó Katalin kelt életre) ez sikerül is, hiszen a fiúk első „szexuális élménye” a mű egyik sarkalatos pontja, addig a szomszéd lány, Nyúlszáj (Blaskó Borbála), esetében idegennek hat. A lány mozgása és mondatai olyan erős gondolatisággal bírnak, hogy a lemeztelenedése majdhogynem öncélúvá válik, és méltatlan hozzá. Az ő „foglalkozására” történő apró utalások ugyanis felrajzolnak róla egy képet, ami megszűnik létezni a felsője levételekor.
„Igen, át lehet jutni a határon: valakit előre kell küldeni.” – hangzik el a darab egyik utolsó mondataként. Az Apa (Kádas József) megérkezése új perspektívákat nyit a fiúk előtt. A számukra eddig ismeretlen férfi ugyanolyan idegen, mint bárki, így aztán megszületik a terv. A történet ott ér véget, hogy az egyik fiú átmegy, a másik visszatér a Nagymama házába. Ez a legfontosabb, amit meg kellett tanulniuk – az utolsó lecke: a szétválás.
Vass Antónia
