Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Godot-ra várva a drámairodalom egyik legmegosztóbb darabja, és nem pusztán azért, mert bemutatását lépten-nyomon értetlenkedés övezi, hanem azért is, mert olyan érzéseket vált ki az emberből, ami mellett nem lehet közönnyel elhaladni.
Sokan sokféleképpen próbálták értelmezni a darabot, jelentést adni a látszólag üresnek gondolt mondatoknak, cselekményt próbáltak erőltetni két, a társadalom perifériáján mozgó ember monoton beszélgetésébe. Egyben azonban mindenki egyetért: Beckett örökérvényűt alkotott.
A budapesti Katona József Színház Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendezésében mutatta be az abszurd dráma alapművét, új gondolatiságot adva ezzel az ír szerző művének.
A tér különös kettőssége nyomasztó. Egyrészről fölénk tornyosul a színpad kerete, amelybe a sivár kis dombon ott ül Vladimir (Kocsis Gergely) és Estragon (Elek Ferenc). Nem tudhatjuk, hogy melyik melyik, és esetünkben nem is lényeges, hiszen egy a sorsuk. A táj végtelenségét csupán egy kiszáradt fa töri meg, mely később olcsó – vagy mondhatnánk unaloműző – játékuk színhelye lesz.
Ez a két figura a semmi közepén nem akarja megváltani a világot, nem akar nagy életbölcsességeket puffogtatni, és indokokat sorolni saját elrontott életük mentségeként: sokkal inkább bele akarnak simulni abba az életbe, amiben találják magukat. A túlélők mintapéldányai ők, az alkalmazkodás prototípusai. Alkalmazkodásuk azonban nem csupán annak tudható be, hogy kifogástalan személyiséggel rendelkeznek – sőt! –, sokkal inkább annak, hogy kisszerűségük miatt képtelenek helyzetükön változtatni.
Bajtársak is lehetnének, ha nem taszítanák egymást, mint ahogyan önismétléseikkel folyton egymás idegeire mennek. Társuk görbe tükrei ők, akik a létezés értelmét keresik – csak ők maguk sem tudják. Mint ahogyan tudomást sem vesznek arról, hogy a talaj néha szó szerint kicsúszik a lábuk alól, és az ingoványos terepen az egyetlen kapaszkodó a kiszáradt fa, amire inkább felkötnék magukat. De nem kötik, valójában ez egyfajta önigazolás számukra, hogy élni kell. Így aztán nem marad más hátra, folytatják a várakozást. Godot-ra várnak.
De ki is az a Godot? Ha az elmúlt hatvan évben nem tudott rá senki választ adni, ostobaság lenne tőlem előállni A válasszal. Godot szimbólum, ami mindenkinek mást jelent. Az élet értelme? A megváltás? Az Isten? A remény? Talán mind együtt és egyik sem. Elvont fogalom ő, amiért látszólag érdemes életben maradni, várni az eljövetelére. Elmegy végül Vladimir és Estragon? Megtalálják-e Godot-t, vagy Godot bennük van? Az előadás nem ad egyértelmű választ, sőt, nem is törekszik rá. Ügyesen követi a becketti mechanizmust, és nyitva hagyja a kérdést.
Talán a két újonnan érkező Pozzo (Kulka János) és Lucky (Keresztes Tamás) tudná megfejteni a Godot-kérdést, hiszen ők nem ragadtak bele a pusztaságba, Pozzo látszólag szabadon közlekedik pórázra kötött szolgájával, Luckyval. Ám nem csupán a bábként élő Lucky van hozzáláncolva gazdájához, az úr is ugyanúgy függ a furcsa kis lénytől. Ez tökéletesen megmutatkozik a második felvonásban, ahol szinte teljes viszonycsere történik a két szereplő között.
Újbóli felbukkanásuk, és amnéziaszerű tudatlanságuk egy körforgás érzetét kelti: minden nap egy új kezdet. Estragon és Vladimir, akik viszont képtelenek újrakezdeni, csupán néhány eseményt játszanak újra, rendelkeznek az emlékezés képességével, ezáltal olyan tudás birtokában vannak, ami nyomán továbbléphetnek.
Arra a kérdésre, hogy ki is Godot, csupán egyetlen ember adhatná meg a választ: a Fiú (Varga Zétény). Miért éppen kisfiú? Ha szimbólumként tekintünk a karakterekre, azt mondhatjuk, hogy a gyerek a tisztaság, őszinteség, és gondtalanság jelképe, ezért aztán számára még minden világos és egyszerű.
Godot lenne az élet?
Vass Antónia
