Az idei gyulai Shakespeare Fesztivál kiváló lehetőséget ad arra, hogy a fiatal generáció megmutathassa, mit is gondol a kortárs színházcsinálásról: a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves hallgatói egy különleges SZFEntivánéjen keresztül bizonyították be, hogy még mindig lehet újat mondani a drámaóriás művészetéről.
Már az első pillanatban nyilvánvalóvá válik, hogy a darabból kigyomláltak mindenféle rutinmegoldást. A díszlet stilizált – sokszor maguk a szereplők válnak biodíszletté –, a színészek menyasszonyi ruhában és öltönyben tűnnek fel: szerelmi dráma van készülőben, méghozzá rengeteg kiválóan elhelyezett zenei betéttel.
A történet folyik a szokásos medrében: négy szerelmes kavarog az erdőben, de legfőképpen érzelmeik sűrűjében, mindenki pontosan tudja, hogy kit vagy mit akar, még akkor is, ha némi varázslat összekuszálja a szálakat. Megjelenik – szerencsére kellőképpen szemtelenül – a tündérvilág is, ezzel párhuzamosan kinyílik egy újabb dimenziója a párharcnak és a játékos élcelődésnek is. De ami ezeknél sokkal elevenebb és üdítőbb, az a harmadik, kevésbé jelentőségteljesnek tűnő vonal: a színtársulat csetlése és botlása. Előadásra készülnek ugyanis a fiatalok, modern, átütő sikerűre. A mesteremberek azonban nem előre megírt karakterek, hanem maguk a negyedéves osztály tanulói. Egymást polgári nevükön szólítják, párbeszédeik nem mentesek a belsős szakmai és művészeti humorizálásoktól sem: azonnal érezhetjük, hogy egy energiával teli, jól együttműködni tudó csapat mozog a színpadon. Éppen ezért lehetséges, hogy az alapkonfliktus kibogozása helyett sokkal jobban várjuk azt, hogy ismét „civilben” láthassuk a szereplőket. Akkor, amikor önmaguk karikírozott változatát igyekeznek megtestesíteni.
A shakespeare-i cselekményben sem Hermiát (Osváth Judit), Lysandert (Bodoky Márk) vagy éppen Titániát (Kiss Andrea) keressük, sokkal inkább az egyik pillanatról a másikra átvedleni képes fiatal színészt, aki szerepeinek változatosságiban is mindig képes megtalálni azt a pontot, ami elválaszthatatlanul összeköti őt az éppen felvett karakterrel. Méghozzá úgy, hogy minden mozdulat és megszólalás vitathatatlanul őszinte. És ez volna a színjátszás lényege.
Váratlan színpadi megoldásokból természetesen egy percig sincs hiány, mikor már azt hisszük, hogy Puck (Dér Zsolt) közönségnek lejtett sztriptíztánca után nem jöhet nagyobb meglepetés, akkor a darab vége teljes egészében kifordul önmagából: semmi színielőadás, semmi nagydobra vert lakodalom. Helyette Fenyő Iván. Fenyő Iván és Tarzan. Ezt a kombinációt meglehetősen nehéz lereagálni, de a színművész osztály megteszi, és ezzel le is zárja a cselekményt. (Ami után valószínűleg még órákig a fülünkben cseng a többször is előadott John Paul Young-nóta, a Love is in the air.)
Okos gondolat volt Shakespeare Szentivánéji álmát színpadra állítani, elvégre a drámairodalom egyik legtöbb lehetőséggel kecsegtető darabjáról beszélünk, Dömötör András pedig ki is aknázta mindet. A több száz éves szövegből kortárs drámát faragott, felmutatta az időtlenség állapotába simult emberi viszonyokat, az össze-össze kacsintásokkal pedig sokszínű jelentésrétegeket olvasztott egymásba. Bár rendezésében végig modern elemekkel operált, sikerült elérnie azt is, hogy az előadás ne csupán a nézőközönség fiatal vagy szakmabeli rétegét szórakoztassa: mindenki megtalálhatja benne a művészet azon szeletét, amiért igazán érdemes színházba járni.
Szövegtudás, pontosság, és egy kis titok – hangzik el a színjátszás mesterhármasa. Az első kettő egyértelmű, de mi is az a kis titok? Nem tudjuk. Illetve elmondani nem tudjuk. Ha azonban végignézzük a SZFEntivánéji álmot, akkor látjuk, érteni kezdjük, és ami a legfontosabb: megérezzük.
Dézsi Fruzsina
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
