Örkény István megunhatatlan klasszikusával, a Macskajátékkal nyitotta meg évadát a Békéscsabai Jókai Színház, méghozzá nem is akárhogyan. Felkai Eszter kilenc év után igazi jutalomjátékkal tért vissza a teátrum színpadára, hogy Orbánné szerepében megsúgja nekünk egy idős asszony fiatal szívének minden titkát.
A Macskajáték voltaképpen a világ legegyszerűbb történetét meséli el: nőket és férfiakat mozdít egymás felé, majd ugraszt szét ármánykodás révén, ráadásul olyan szereplők életútjait fűzi össze, akik képesek volnának belehalni a szerelembe. Ha csupán ennyi volna az egész, valószínűleg hamar elmennénk a történet mellett, miután felcímkéztük az elnyűtt, banális vagy éppen triviális jelzővel. De nem tesszük, mert a Macskajáték éppen amiatt olyan különleges, hogy nincs benne semmi rendkívüli: a valóságot mutatja meg a maga tökéletes meztelenségében. Azt, hogy a szerelemnek nincs szavatossági ideje. Azt, hogy hatvanévesen is éppolyan bolondok lehetünk, mint tizenéves kamaszként.
Az emblematikus karakterek között feszülő szerelmi háromszög az életkorokból adódóan helyeződik új megvilágításba: a vacsorafőzés éppen olyan intim aktussá válik, mint a csók vagy az éjszakai együttlét, a megcsalás gesztusa pedig tömörülhet egyetlen merőkanál levesbe is. Mert itt már nem csupán egy férfiról van szó, hanem arról az egyetlen emberről, aki képes elűzni az öregedéssel kézen fogva érkező magányt. És ettől fordul át minden komikus elem tragédiába.
A groteszk, ám nagyon is életszagú történet remek otthonra lelt a Sík Ferenc Kamaraszínház színpadán. Ez köszönhető Libor Katalin meghittséget árasztó, hármas osztású díszletének, Juhász Róza túlzásokat nélkülöző rendezésének, de legfőképpen Felkai Eszter hihetetlen energiájának. Az Orbánnét életre keltő színésznő az utolsó – azaz a százötvenedik! – percig ugyanolyan lendületesen sertepertél vagy éppen kergetőzik a színpadon, mint ahogyan azt a függöny felgördülésekor tette. Egyszer finom érzékenységgel, máskor pedig őrületes vehemenciával fejti fel karaktere lelki gyötrődésének okait, láttatni engedi az idősödő nő könnyelműséggel leplezett félelmét, a rettegést az elvesztegetett időtől. Szűnni nem akaró belső tusája nem csupán a hangját vesztett, pocakos operaénekes iránti érzelmeiről szól, hanem magáról a kapcsolatról is. A kapcsolatról az emberekkel, a külvilággal, az élettel. És az igényről, hogy tartozzunk valahova, valakihez. Ha pedig elvesztettük a lehetőséget minderre, talán jobb, ha távozunk.
A Fodor Zsóka által megtestesített Giza éppen testvére, Orbánné ellentéte. Kettejük szeretetteljes, ám ellentétektől feszített viszonyában két létszemlélet csap össze: Giza a hagyománytisztelő, konvenciókhoz emelt fővel igazodó asszony, míg nővére a szuverenitás eleven jelképe. Nem értik egymást igazán, mégis próbálnak a másik kedvére tenni, holott talán mindketten tudják, hogy ez áldozatok nélkül aligha lehetséges. Fodor Zsóka a maga súlyos mozdulatlanságában is erős tud lenni, játéka azonban olykor-olykor kiegyensúlyozatlanná válik. Nem könnyű a tehetetlenség pozíciójától elemelkedni, de a színésznő bebizonyítja, hogy egyáltalán nem lehetetlen.
Kovács Edit Paulája az első pillanattól kezdve árasztja magából a mesterkéltséget. Ez bizonyos szempontból kontraproduktív is, hiszen kétségünk sincs afelől, hogy a nagyvilági barátnő elárulja majd Orbánnét, ugyanakkor a színészi játék a legtöbb esetben manírtól mentes, így a karakter szerethetővé válik. Ami pedig talán ennél is fontosabb: megértjük, hogy nincs is szó igazi alakoskodásról, csupán emberi hibáról. Paulát is ugyanaz a vágy formálja, mint ami Orbánnét, a két akarat egyszerűen nem mehet el egymás mellett összeütközés nélkül – egy ilyen ütközés pedig nem úszható meg könnyen gyógyuló sérülésekkel.
Mészáros Mihály Csermlényi Viktor szerepében a gáláns úriember megtestesítője, aki bármikor kellemesen elkacarászik, csak legyen meg a nőtársaság. Ugyan a bukás szélén egyensúlyozó operaénekes mélységeit nem sikerül megmutatni – pedig a leáldozott karrier és a beteljesülhetetlen szerelem egymásba fonódása bizonyára érdekes lélektani jelenségeket eredményez –, ám Viktor tűpontosan olyannak tűnik, ahogyan Orbánné leírja – mintha csak az ő szemével látnánk. Ez a rendezői megoldás kiemeli az asszony tragédiáját és egyszersmind háttérbe is szorítja a férfiét: minden hangsúly egyetlen pontba sűrűsödik.
Tarsoly Krisztina törékeny Egérkét alakít, aki éppen a másik gyengülése által erősödik meg. Amíg Orbánné világa a helyén van, addig ő zavart kislányként botladozik, majd Paula és Csermlényi Viktor árulása után kapcsolatuk a visszájára fordul: Egérke lesz az, aki gondoskodni és védeni próbál. Kettejük furcsa köteléke nyíltan utal a címre is, ám a Macskajáték lényege túlmutat a bugyutának és értelmetlennek ható kergetőzésen, hiszen a történet egészének összetett rendszerében válik értelmezhetővé. Elvégre nem csinálunk mást, csak űzzük a véget nem érő macska-egér játékainkat. Még akkor is, amikor az egész kóceráj összeomlani készül a fejünk felett. A kérdés csak az, hogy üldözők vagy üldözöttek vagyunk-e többször.
A Békéscsabai Jókai Színház markánsan indította útjára az idei évadot. Örkény István groteszk, mégis őszinte világa a maga teljességében elevenedik meg a teátrum falai között, kétségtelen hát, hogy olyan előadás született, amelyről még sokáig érdemes lesz beszélni.
Dézsi Fruzsina
Fotók: http://jokaiszinhaz.hu/
