Egy előadás jó esetben az élet egy újabb oldalával ismertet meg, és nem csupán a színészeket vagy a nézőket, de engem is olyan szituációba helyez, amely során tesztelik a hozzáállásom és gondolkodásmódom. Ez természetesen nem feltétlenül sarokba szorítást jelent, de ha egy kiélezett, drámai helyzet elindít egy gondolatfonalat, véleményem szerint sikeresnek minősíthető a boncasztalon fekvő színdarab. Ehhez viszont elengedhetetlen a hatás: a katalizátor, egy intés, amelyre válaszolván a szereplőkkel tartunk komikus vagy éppen tragikus útjukra.
Idén júniusban a POSzT keretében láttam Zsótér Sándor rendezését, a Macska a forró bádogtetőnt. Az előadásból éppen a fent emlegetett hatás hiányzott számomra, amely nélkül végül érdektelenségbe és színtelenségbe fulladt az amúgy nagyreményű darab. Lévén, hogy Zsótér szereti elemberteleníteni szereplőit és monoton, felolvasó színházszerűen megrendezni műveit, tartottam tőle, hogy a Mindent a kertbe! sem nyeri el majd tetszésemet. Éppen ezért vált kellemes csalódássá a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka az Átrium Film-Színházban.
Ez az előadás ugyanis pár hasonlóságon kívül kevés közös tulajdonságon osztozik a Macska a forró bádogtetőnnel. Noha itt is egy házaspár küszködik a közös élet nehézségeivel, itt már kevésbé az érzelmi, inkább az anyagi problémákkal szembesülnek hőseink. Richárd és Jenny nemrég költöztek a kertvárosba, ám pénzügyi helyzetük nem engedi, hogy egészen egyszerű vágyaikat beteljesítsék egy motoros fűnyíró megvásárlásával, vagy olyan nagylábon éljenek, mint tehetős szomszédjaik. A kezdetben erkölcsös Jenny akkor indul meg a lejtőn, amikor rövid gondolkodás után elfogad egy konzumnői állást annak érdekében, hogy lehetőségük legyen egy gazdagabb és csillogóbb életre.
Az út, amelyen Jenny végigmegy erkölcsös háztartásbelitől moralitását teljesen feladó nővé, zavarba ejtően rövid. Azért, hogy több pénzt hozzon a konyhára, és társadalmi státuszukat a kertvárosi átlaghoz emelje, pár perces hezitálás után eladja magát. Pár hónappal később már felszínesen társalog és locsog a környékbeli feleségekkel, akik titkon hasonló sorson osztoznak, mint Jenny. Ez az a tartalmi mélység és társadalomkritika, ami miatt fényévekkel jobbnak tartom Zsótér ezen rendezését. A darab kétségbe ejtően aktuális, és olyan mélységekben vizsgálja a társadalom lelkiismeretét és világhoz, moralitáshoz való hozzáállását, amely a kiváló rendezői húzások és színházművészeti eszközök nélkül is meggyőzővé teszi a végeredményt. Nem ujjal mutogat, de elgondolkodtatja a bársonyszékben ülőt, hogy milyen világban és hogyan is él. Ezek hatások, nem is akármilyenek.
Ullmann Mónika nem csupán egy háziasszonyt játszik kellő érzékenységgel és törékenységgel, aki foggal-körömmel, szó szerint mindent levetve kap a pénz után, de a társadalom jelentős részét is meg kívánja személyesíteni. Önmagunk áruba bocsátását ugyanis elég sokféleképpen meg lehet tenni, ki a tartását, ki a méltóságát adja fel egy tévesen értelmezett és magasztosabbnak vélt cél érdekében. Jenny most éppen a pénz, a társadalmi elfogadás és a fényűző életmód érdekében teszi ezt, észre sem véve, hogy hamarosan a körülmények áldozatává válik. Még nem kezeli olyan természetességgel ezt a fájdalommal és mocsokkal járó világot, mint a Madame: ebben a szerepben Voith Ági az előadás ékköve, karaktere pedig a megtévesztés világának veteránja, aki kellő bölcsességgel és kiábrándultsággal fordul a világ ezen oldala felé.
Hogy része legyen a dúsgazdagok világának, Jenny nem csupán belső méltóságától válik meg, de férje megbecsülésétől is, aki az első perctől kezdve ellenzi az állásvállalást. Az pedig, amit Rusznák András a férj szerepében előad, egészen elképesztő. Ő testesíti meg azt a naivitást és tisztaságot, ami a realitással való találkozás után egy pillanat alatt összetörik. Nincs itt semmiféle érzelmi skála felvonultatva: a rádöbbenés pillanata rövid és sokkoló, amely egyből az őrületbe taszítja a férjet. Ekkor jelenik meg a kontraszt, és az igazán elborzasztó tény, miszerint Jenny nem volt rászorulva arra, hogy eladja magát: saját elhatározásából, önként adta fel erkölcsét egy hazug és felszínes világért cserébe.
Igazán szomorú tehát, amikor csődöt mond az erkölcsi iránytű, és a pénz, vagy bármi, ami vakká teszi az egyént a valódi értékekre, orránál fogva vezeti az embert. Ebben az előadásban is kell lennie valaminek ezeket követően, ami biztos pont, és álláspontja statikus a darabban prezentált ideológiákhoz képest. Ezért válik rettentő izgalmassá és érdekessé, mikor Pásztor Pál van jelen a színpadon. Az ő Jancsija az, aki számomra a régi, könnyebb idők lenyomatává válik, mikor kiderül az életről, hogy nem olyan, mint amilyennek elsőre gondoltuk. Ez az a karakter, akit élettel telinek és szenvedélyesnek látok, mind személyiségben, mind pedig ábrázolásban.
Nyomokban fel lehet fedezni azokat az elszemélytelenítő kísérleteket és magyarosító törekvéseket, amelyeket Zsótér oly’ nagy szeretettel alkalmaz. Azonban hála a kiváló színészi játékoknak, itt korántsem olyan zavaró a darab ezen tulajdonsága, mint a korábbi előadásnál. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy kiválóan boldogult volna az előadás az utolsó negyedóra nélkül is. Pontosan egy ilyen tragikus és arculcsapó végkifejletet nem szükséges túlmagyarázni. A Madamme monológjának első pár sora önmagában is rendkívül erős, túl hosszúra nyújtva azonban felesleges bölcselkedéssé és hatásvadász hegyi beszéddé válik. Azt pedig, hogy fájdalmas irónia és szomorú érzéketlenség húzódik a házaspár utolsó, rendrakásról szóló jelenetében, anélkül is tudjuk, hogy Zsótér a szánkba rágja, hogy szörnyű irónia van ebben.
A darab komikus oldala is inkább az irónia vonalát erősíti, minthogy valódi poénokkal enyhítené a darab feszültségét. Nincs ebben semmi meglepő: Zsótér ebben a tekintetben kiváló érzékkel álmodta meg a felszínes világ értelmetlenségét, amelyben a valódi érdeklődést teljességgel nélkülöző locsogás énekléssé változik. Ez az a tartalmatlan, ám veszélyes világ, amely első pillantásra eliminál mindenféle rizikófaktort, amely a létezését veszélyezteti. Azért, hogy fenntartsák ezt az életmódot, ezek az emberek szörnyű döntéseket hoznak meg. Egyértelművé válik, hogy a belső tartásnál fontosabb a külcsín, a megtévesztés és a drága pezsgő, amelyből amúgy soha senki nem iszik…
Az előadás látható lesz még az Átrium Film-Színházban október 30-án.
Szereplők:
Richárd, jóképű, 43: Rusznák András
Dzsennifer, felesége, attraktív nő, késő 30-as: Ullmann Mónika
Robin, fiuk, helyes, 14 vagy 15: Dénes Viktor
Jancsi, szomszéd, jóképű, 40 körül: Pásztor Pál
Mrs. Tooth, jólöltözött, kézre való lady, 50 vagy ilyesmi: Voith Ági Jászai-díjas, Érdemes művész
barátok és szomszédok, és pont olyanok, mint Richárd és Dzsennifer
Csaba Salat Lehel
Berni Seres Ildikó Jászai-díjas
Gábor Cservenák Vilmos
Lujza Szabó Irén
Cili Jancsó Dóra
Péter Márton András
Alkotók:
Fordította: Ungár Júlia
Díszlettervező: Ambrus Mária
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Ungár Júlia
Zeneszerző: Tallér Zsófia
Ügyelő: Varga Renáta
Súgó: Fekete Zsolt
Asszisztens: Kriston Szabolcs
Rendező: Zsótér Sándor
Pál Zsófia
Fotók: Éder Vera
