A halottember kétségkívül az idei évad egyik legfontosabb előadása. Háy János darabja bonyolult emberi viszonyokról, szeretetről, háborúról, idegenségérzetről mesél – azaz mindarról, ami szüntelenül körülvesz bennünket. A Szkénében megelevenedő drámai önvallomásról Mészáros Sárával beszélgettünk.
Hogyan találtátok meg egymást a darabbal?
Úgy tudom, hogy Háy János két novellát ajánlott Bérczes Lászlónak, az előadás rendezőjének, aki végül A halottember mellett döntött. Lacival már négy éve dolgozunk együtt Kaposváron, így nem is igazán kellett keresgélni. Nem titok, hogy nagyon megszerettük egymást mind emberileg, mind szakmailag, csak jókat tudok mondani a közös munkáinkról. Éppen ezért nagyon örültem, hogy ismét lehet egy közös projektünk, és bár természetesen voltak harcok, úgy érzem, mindent megért.
Milyen érzéseket ébresztett benned A halottember első olvasásra?
Elsőként nem a novellával, hanem a szövegkönyvvel találkoztam, de mindkettő olvasásakor éreztem azt a feszültséget, ami a későbbiek során sokáig problémát okozott nekünk. A novella ugyanis röviden és tömören mutat be egy eseménysorozatot a narrátor szemén keresztül, míg a színpadi szöveg nézőpontot vált: maga az asszony bontja ki a saját gondolatait. Emiatt nagyon hosszan tűnődtünk azon, hogy hol vagyunk, ki is ez a nő pontosan, és csupán a bemutató előtti napokban éreztük a felszabadulást, azt, hogy ezt valójában el kell engedni. Nem kell konkretizálni semmit, lehet ez a nő akár a börtönben, akár a bíróságon, az sem számít igazán, hogy bolond-e, vagy sem, egyedül az a fontos, hogy az ő szájából is el kell hangoznia ennek a történetnek.
A halottember voltaképpen egy majdnem-monológ. Mennyire nehéz szinte egyedül végigvezetned az előadást?
Valójában sokáig féltem az ilyesfajta helyzetektől, a húszas éveimben vissza is mondtam egy hasonló felkérést. Úgy éreztem, hogy nem vagyok elég izgalmas ahhoz, hogy egyedül eltöltsek ennyi időt a színpadon. Kicsit még itt is nyomasztott ez, és ilyen értelemben már-már félelmetes is volt a szituáció, és ha a dolgok praktikus részét nézzük, az sem megnyugtató, hogy ilyen óriási mennyiségű szöveget kell állandó támasz nélkül elmondanom. Ezért is örültem nagyon, hogy beépült egy kar az előadásba, mert így van valami, amibe tudok kapaszkodni. Jó látni azt is, hogy a többiek milyen alázattal és odaadással csinálják végig velem ezt az egészet. Fantasztikus volt a próbafolyamat, remekül tudtunk együtt gondolkodni, ösztönöztük egymást.
Ha a közönség szemszögéből nézzük, akkor ez a kar mit tud még hozzáadni az előadáshoz?
Leginkább a befogadásban segítheti a nézőket, mert így akusztikailag sem azt tapasztalják, hogy egyetlen ember hangja megteremti azt a monotonitást, amire könnyű ráunni. Egyszerűen szellemi kikapcsolódás az, amikor valaki más is megszólal, felcsendül egy dallam – pihen a néző füle. És hát mégiscsak plasztikusabbá válik maga a történet is, kerekebb lesz és talán jobban belesimul a színházi atmoszférába is, hiszen van ennek valamiféle különös elrugaszkodottsága. Tulajdonképpen nem tudjuk, hogy hol vagyunk, ezt is fejezi ki a tér. Lehetünk akár egy teljesen absztrakt, megteremtett valóságban is, a gondolatok közepén.
Többször is említetted, hogy meg kellett küzdeni a szöveggel. Volt olyan részlet, amire nehezebben, vagy éppen könnyebben tudtál ráérezni?
Bonyolult kérdés ez, hiszen direkten nem igazán szeretek tanulni. Persze itt azért bizonyos mértékig muszáj volt a mennyiség miatt, de inkább csak olvastam újra és újra, aztán egyszer csak megtapadtak a mondatok. Nagyon pontosan éreztük Lacival, hogy Háy János nyelvének van egyfajta megfoghatatlan szépsége, aminek a titka a művészi egyszerűségben rejlik. Így igyekeztünk betű szerint továbbvinni, amit csak lehet, mert fontosnak tartottuk, hogy ez a stilisztikai világ megmaradjon. Voltaképpen mindent egyformán nehéz és könnyű is volt megélni, öröm volt tanulni ezt a szöveget. A mély rétege erős kapaszkodó volt számomra, segített megérteni azt, hogy ebben az önreflexív nőben mi is lakozhat legbelül. Itt van egy falusi asszony, aki talán a szomszéd városnál soha nem járt messzebb, mégis elképesztő lélektani tudás világlik ki a szavai mögül. Ez pedig természetesen János érdeme, aki a monológot a maga egyszerűségében tette gazdaggá.
A halottembert keretbe foglalja az álom-jelenet. Mit gondolsz, ez hogyan értelmezi át a történetet?
Ezt a részletet mindenképpen át akartuk menteni a novellából, és ekkor találtuk ki, hogy a keretes szerkezet roppant jól alá tudna dolgozni az egész előadás mondanivalójának. Emellett törekedtünk arra, hogy ne konkretizáljuk semmit: fejtse fel mindenki magának, hogy mit is jelenthet. A nő mesél, visszaringatja magát a múltba, de értelmezhetjük úgy is a jelenetet, hogy befejezi azt a mesét a lányának, amit még a férje elkezdett. Itt az elszámolás a lényeg, hogy ez asszony ki iránt tartozik felelősséggel. Azt hiszem, hogy az örökké cipelt fájdalmat próbálja feloldani magában ezzel a meséléssel, de az az igazán szép ebben, hogy több megoldás is születhet és mindegyik ugyanolyan jó.
Az asszony egy ideig ugyan próbálja feldolgozni a történeteket, de végül mégis elpattan benne valami. Hibás lehet-e a férfi?
Nem érdemes ezt így egy reális nyelvre leegyszerűsíteni, mert ennél sokkal komplexebb viszonyok ezek. A nőnek már nincs meg a belső lehetősége arra, hogy továbbvigye ezt az „ötös lottón” nyert életet. Ő már eltemette a férjét, elvégzett egy hihetetlenül kemény gyászmunkát, mikor kiderült, hogy mégis életben van. Számára ennek feldolgozása maga a lehetetlenség. Hogy hibás-e a férfi? Akkor már inkább a háború, az egész élet, mindaz, ami eltépte őket egymástól. János le is írta a szövegkönyv első oldalára, hogy ő a maga részéről minden olyan férfira gondol itt, aki kilépett valamiből, de szeretne ugyanúgy visszatérni. Itt, a mi esetünkben ennek a feleségnek a gyász során akkora hegyet kellett kavicsonként elhordania, hogy azt már nem lehet újraépíteni.
Tud-e akkor nekünk másról is szólni ez a történet, mint egy háborús korszak mélylélektani, személyes feldolgozásáról?
A mostani életünkkel, a fiatalabb generációkkal ott tud összeforrni ez a történet, hogy bár Magyarországon ma nem élünk konkrét háborúban, de az elhagyás gesztusával lépten-nyomon találkozunk. Bárki megélheti itthon is. Gondoljunk csak arra, hogy rengeteg apa külföldön keres pénzt, havonta egyszer jár haza, aztán amikor már eleget gyűjtött és végleg itthon maradna, ki tudja, hogy ugyanúgy működni fog-e a házasság, a család. De ott vannak a válások is, ez főként akkor bonyolult, ha közös gyerek is van. Mindig kérdés, hogy tovább lehet-e lépni, vagy ha nem tudunk, akkor lehet-e úgy élnünk, hogy kitöröljük magunkból a válságidőszakot? Ki lehet-e bogozni egy csomót, vagy ott mindig elakad majd a kapcsolat? Ezek miatt a hétköznapi párhuzamok miatt is arra törekedtünk, hogy ne a misztikusságot célozza meg a történet, hanem az idegenségérzetet. Ami sajnos paradox módon nagyon ismerős is lehet.
A Szkéné nagyon-nagyon intim tér, talán emiatt jobban is felfoghatók a közönség benyomásai. Hogy érzed, milyen impulzusok jönnek a nézőtér felől?
Elsősorban a feszült figyelmet érzem, és azt, hogy ez az előadás nyomasztóan tömény lehet. Elég ebből egy óra húsz perc, és ezért jó, hogy van benne zene is és kar is. Amikor ők megszólalnak, akkor picit arrébb gurul ez a nehéz történet és kimozdulunk a terhe alól. Nekem is segít, hogy annyi fájdalmas és keserű dolog után végre örülhetek. De természetesen ez az előadás nemcsak fárasztó, hanem elképesztően jó érzéseket is ébreszt, mert látjuk, hogy a közönség hazavisz magával valamit, ennek pedig mindannyian nagyon tudunk örülni.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Mészáros Csaba
