A GlobART ismét ősbemutatóra készül, a MajdNEM címet viselő előadásukat február 5-én tekinthetik meg először az érdeklődők. A darab szerzőjét, Pivarnyik Anikót a kortárs színházról, a közelgő premierről és a társulattal való együttműködéséről kérdeztük.
Hogyan találtátok meg egymást a GlobART-tal?
Éppen a közösségi hálón „mulattam az időt”, amikor észrevettem, hogy tagja vagyok egy csoportnak, ahova nem kértem a felvételemet és miközben azon agyaltam, hogyan is kerülhettem oda, véletlenül rányomtam egy éppen megnyíló casting felhívásra, hogy ott leszek. Utána néztem meg, hogy mi is az pontosan: A GlobART hirdetése volt. Miután kiderült, hogy írókat, költőket is keresnek, gondoltam, ennyi véletlen után el kell mennem oda. Amikor megkérdezték, milyen műfajban szeretném megmutatni magamat, nagyon határozottan rávágtam, hogy tánc. Túlsúlyos vagyok, bottal járok, jó viccnek tűnt. Azon a napon a humorérzékünk (is) egymásra talált. Életem legjobb döntése volt, hogy jelentkeztem a társulatba.
A GlobART „háziszerzőjeként” dolgozol, a legújabb darabodat február elején mutatja be a társulat. Amikor színpadra állítják egy művedet, a próbafolyamatban miként veszel részt? Folyamatosan dolgozol a szövegen?
Összművészeti társulat vagyunk, ezért nagyon fontosnak érzem az együtt lélegzést. Ha megtehetem, mindig ott vagyok a próbákon. Elsősorban a szövegre koncentrálok, élő-e, hiteles-e, egyáltalán ki kell-e mondani azt a bizonyos mondatot? Utóbbi már fölveti a szövegen kívüliséget, ami számomra ugyanolyan fontossággal bír, mint a társaim számára. Az Ajtók című drámát például úgy írtam meg, hogy a díszlet ötlete pattant ki először a fejemből, és hogy milyen izgalmas kísérlet lenne, ha a színészek úgy játszanának, hogy nincs a partnerüktől visszajelzés, nincs szemkontaktus. Vita sosincs közöttünk, elfogadom a jó javaslatokat, mint ahogy tőlem is elfogadják, ha ragaszkodom valamihez, elmagyarázva, hogy miért. Ott vagyok, bármit meg lehet tőlem kérdezni. Somogyi Anna, a társulatvezetőnk, rendezőnk, számomra olyan alkotótárs, akivel egy nyelven beszélünk. Hihetetlenül érzi a szövegeimben a ki nem mondott gondolatokat, olykor a többértelműséget, vagy a történetnek azt a részét, ami nem fog megjelenni a színpadon, de ahhoz, ami megjelenik, szükséges.
Szerinted mivel lehet ma bevonzani egy nézőt a színházba? Mik a kérdéskörök, amire biztosan felfigyelnek? Van egyfajta bevált recept?
Lasszóval? (nevet) Én még abban a korban nőttem fel, amikor színházba menni ünnep volt. Mára ez nagyon megváltozott. Most egy kicsit olyan moziba beugrós kezd lenni… „te, figyelj, van egy elég jó előadás a közelben, még nincs kedvem haza menni, megnézzük?” És most tisztelettel kérek elnézést azoktól, akik alig várják a bérletkiírásokat, nem online ülnek a nézőtéren, és nem indulnak haza a taps előtt. Fáradtabbak, türelmetlenebbek az emberek. Az egyik nézőnk írta, hogy úgy jött el az előadásunkra, hogy nincs mese, itt most el fog aludni. De nem tette. Mert úgy érezte, róla szól ez az egész. A mindennapi problémáiról, arról, amit gondol, amit érez. Napokon keresztül megmaradt az élmény, tovább dolgozott benne. Hogy mivel lehet bevonzani a nézőt? Három felvonással attól tartok, már a kőszínházakba sem igazán. A kérdésköröket illetően sem hiszem, hogy lenne bevált recept. Bármilyen téma izgalmassá válhat, ha az az „itt, most és miért” szentháromságára épül, ha nem kategorikusan kijelent, hanem gondolkodásra késztet. Mindenkit a saját életéről, helyéről, szerepéről a világban.
És téged mint szerzőt milyen témák foglalkoztatnak leginkább? Te miről szeretnél mesélni?
Bármilyen témához nyúlok, mindegyik ugyanarra az alapra épül, arra, mennyire elidegenedett világban élünk. A technikai fejlődés eltörölte a távolságokat, minden elérhető egy szobán belül, egy kényelmes karosszékben ülve, ám furcsa paradoxonként, ember és ember között még soha nem volt ekkora távolság. Mondhatnék szakadékot is, melynek a mélyére nézni félelmetes érzés. Félünk az őszinte kommunikációtól. Sebezhetőnek érezzük magunkat, ha kimondjuk a gondolatainkat, ezért inkább újrafogalmazzuk az elvárt módon. Amit pedig nekünk mondanak, azt támadásként dekódoljuk. Ebből remek elmeháborúk születnek, vívunk egymással, sebeket ejtünk és kapunk, gyűlölni kezdünk, miközben megfeledkezünk a lényegünkről. És ez nem csupán a főnökünkkel, vagy a szomszédunkkal való kapcsolatunkra igaz, a világ magasabb szintű kommunikációs folyamatai is így zajlanak. Azt nem mondanám, hogy szeretek erről mesélni, de ez foglalkoztat a legjobban.
Látsz valamiféle tendenciát, ami általánosan jellemzi a kortárs drámairodalmat?
Általánosat nem tudnék mondani. Az új utak keresése mindig is jellemző volt, ma, a multimédia világában törvényszerű, hogy intenzív kísérletezés folyik. A dolgok megmutatása, és nem kimondása, egyre jobban előtérbe kerül. Érezhetően ütősebbek lettek a szövegek, tömörebbek a megfogalmazások. A kimondás dramaturgiája is rafináltabbá vált, egészen a nem kimondásig, a válaszért dolgozzon meg maga a néző. Sokan nyúlnak klasszikus motívumrendszerhez, és építenek rá kortárs drámát, vagy építenek fel bonyolult, új rendszereket, amelyhez új technológiákat keresnek.
Új technológiáról és útkeresésről beszélünk, de egyáltalán, mit értünk azalatt, hogy valami kortárs? Ha egy mű már a mi nyelvünkön, a mi világunkhoz kötődik, vagy a klasszicizálódott művek újragondolása fontos a kortárs irodalom számára?
Valamikor Shakespeare is kortárs volt, és bármilyen furcsán hangzik, ez ma is lehetséges. Véleményem szerint minden kortárs, ami itt és most történik, a színház mindig jelen idejű. Még mindig vannak, akik a klasszikusokat minden változtatás nélkül állítják színpadra, ám földrengésszerű elmozdulást érzek az újragondolt, napjainkra kivetített, komoly alkotófolyamatok irányába, és ezt nagyon jónak tartom. Nem tiszteletlenség nagyon hozzányúlni egy klasszikushoz, hiszen már azzal is kifejezem a tiszteletemet, hogy lehetőséget látok benne, látom az aktualitását, azt, hogy még mindig érvényben lévő gondolatokat közöl. Fontos megtartani azt, ami értékes, természetesen emészthető formában. Ugyanilyen fontosak a ma született művek is, amelyek feszegetik, olykor át is lépik az eddig ismert határokat.
Az új bemutatótokkal átlépitek ezt a bizonyos határt?
A már említett „nem értjük egymás szavát, hát még, ha nem is akarjuk”, a MajdNEM-ben is felismerhető. A darab arról szól, hogy kinek hol szakad el a húr és miért. Más és más a tűrőképességünk, mint ahogy másként reagálunk arra is, ha összedől a világunk. S ha összedől, építhető-e a romokból új világ? A másik fontos kérdés, hogy miért gondoljuk, hogy önös érdekeink előbbre valóak a másik ember életénél? Hogy bármit megtehetünk, bárkivel játszadozhatunk, hogy nekünk minden jobban jár? Két pár egymásba fonódó történetét követhetjük nyomon, ahol az izgatott, hogy hogyan és mivé fejlődik a tiszta és szép egy pszichopata felhangokkal terhelt világban. A darabban kiemelt szerepet kap a zene és a mozgás, a táncosok a karakterek belső kivetüléseként lépnek színpadra, megjelenítve hol a valós, hol a rejtett, vagy éppen a szöveggel ellentétes tartalmakat. Molnár Éva koreográfusnak köszönhetően a történet így egy nyersebb, őszintébb síkon is megjelenik.
Mikor kezdtél el egyébként színházi szövegekkel foglalkozni? Mi inspirált téged leginkább ez irányban?
Mindig két szerelmem volt, az írás és a színház. Színi pályára készültem, ami segített abban, hogy rájöjjek, lusta vagyok szöveget tanulni – az improvizált klasszikusoknak pedig egyáltalán nem örülnek a felvételin –, jobb, ha inkább írok másoknak. Rengeteget olvastam (ez kihagyhatatlan lépcsőfok), tanultam, írtam, dramatizáltam, kísérleteztem, értek jó és rossz hatások. Aztán egy napon hibernáltam a színházzal kapcsolatos álmaimat. Ma már tudom, mekkora hülyeség volt. Az írást nem hagytam abba, dolgoztam magazinoknak, novellákat, verseket írtam az íróasztalom fiókjának, néha ki-kihúztam, beküldtem, megjelentem, mások műveit javítottam, szerkesztettem. Színdarabokat is írtam, azokat hagytam okafogyottá válni a fiók mélyén, majd rájöttem, hogy nem tehetem tovább, mert több emberhez szeretnék szólni, és komplexebb módon, mint ahogyan a szépirodalmi megjelenések lehetővé tesznek. Mára már szembenéztem vele, hogy korábban nem volt bátorságom felvállalni azt a jó értelemben vett őrületet, ami eltölt, máshogy pedig nem lehet.
Saját drámák mellett több előadásnál is dramaturgként voltál jelen. Hogyan dolgoztál akkor a szöveggel? Mennyiben más a munkametódus, mint mikor a saját írásaiddal foglalkozol?
Egy saját darab esetében, az ötlet megszületése után éjjel-nappal nyílnak a rekeszek, kerülnek elő színek és fények, hangok, illatok, amiket elkezdek felfűzni a megfelelő szálra, majd a szálakat összeszövöm, míg egy teljes képet nem kapok. Ha Misa bácsi egyetlen szó nélkül keresztül sétál a színen, nekem tudnom kell, hogy fáj-e abban a pillanatban a csípője, reggelizett-e már, mire gondol, stb. Egy teljesen más tudatállapot kell ehhez, mert sok olyan információ kerül elő, amiről még magam sem sejtettem, hogy valamikor, valahol elraktározódott. Tehát ebből akkor lesz szöveg, ha már annyira élnek a karakterek, hogy kávézni is velem ülnek le. Szerencsére bagoly vagyok, éjjel dolgozom, így ritkán fordulnak elő zavaró tényezők, fenn tudom tartani ezt az állapotot. Mások szövegével, ha dolgozom, egyszerre vagyok benne és vagyok kívülálló. Ugyanolyan koncentrált figyelmet követel, de nem zökkenek ki, meg tudom szakítani a munkát, és bármikor visszatérni hozzá. Ebben az esetben a szöveghez keresek vissza. Ha ezt mondta, akkor ezt is tudnom kéne róla, miért nem tudom? Te jó ég, itt egy pisztoly, de a darab végéig nem sül el, akkor mi a fenét keres itt?
Az összművészetiséget – ami a GlobART sajátja – mennyire veszed figyelembe, amikor a szöveggel dolgozol vagy új darabot írsz?
Teljes mértékben. Ha nem lennék erre képes, nem illenék ebbe a társulatba. A Pisti a vérzivatarban olvasópróbáján például elkezdett bennem motoszkálni, hogy egy dal mennyire rá tudna erősíteni a hol torz, hol komikus, ellentétes, szélsőséges minőségekre, és a gondolat nem is hagyott nyugton, ebből született a Groteszk tangó. Darabot sem úgy írok, hogy csak a szövegre koncentrálok, aztán a rendező majd kezd vele valamit. Látom színpadon az egészet. Ha nem látom, nem írom le. A MajdNEM ötlete egy tréningen jutott eszembe, ahol Somogyi Anna rendező éppen azzal kísérletezett, hogy érzelmeket, majd dialógusokat jeleníttetett meg velünk eszközök (zörgő papír, félig telt vizes palack, kopogó toll, stb.) és mozgás segítségével. Amit akkor megláttam, az persze még csak távoli ködből fel-felbukkanó csontváz volt, semmi több; húst, vért, zsigereket, életet Anna keze nyomán kapott a darab.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
