Budapesten szeptember 16-án, a Hatszín Teátrumban mutatják be a Tagadj tagadj tagadj című előadást, melyben a sportélet egyik legkényesebb kérdését feszegetik. Eve tehetséges futó, akinek egy célja van: az olimpiai aranyérem. Új edzőjétől pedig kap egy lehetőséget, amitől világklasszissá válhat – ám nem legális úton. Az edzőt játszó Ullmann Mónikával a dopping sportvilágban betöltött különleges szerepéről, karakterének indítékairól és a sportolók helyzetéről beszélgettünk.
Ez az első darabod az Orlai Produkciós Irodánál. Eddig bárkivel beszélgettem a nála dolgozó színészekből, mindenki ódákat zengett Tiborról...
Én sem vagyok ezzel másképp. Volt szerencsém látni a legtöbb Orlai produkciót, és mindegyik előadás nagyon tetszett. Most pedig végre láthattam azt is, hogyan jönnek létre ezek az előadások. Nagyon szabad, nagyon közvetlen mindenki, ez tulajdonképpen egy baráti társaság, ahol a próba nem ér véget kettőkor, hanem utána mindig felvetődik a kérdés, hogy hova menjünk enni, mit csináljunk. Persze esetemben ez azért is lehetett így, mivel egy hétig együtt éltünk Balatonföldváron, a Kultkikötőben, ahol napközben együtt voltunk és esténként próbáltunk.
A Tagadj tagadj tagadjban a sport találkozik a színházzal, ami egy kicsit szokatlan dolog. Benned volt ilyen érzés?
A darab bár a sportról szól, de olyan kérdéseket vet fel, amiket a nagy klasszikusok is: mi a hazugság, meddig hazudok magamnak és ezt hogyan mutatom a külvilág felé...
Nagyon érdekes volt, hogyan tudunk megjeleníteni a színpadon magát a sportot és egy országos futóversenyt. Néhol tényleg furcsa volt, de imádtam ezzel az anyaggal foglalkozni. Sok emberrel beszélgettünk a téma kapcsán, doppingszakértőkkel és élsportolókkal, és amit hallottunk... az megdöbbentő.
Valóban ekkora probléma ez a sport világában?
Persze. A mi darabunk az élsportról szól, de ez a jelenség az utcai edzőteremben is jelen van. Például ha jön a strandszezon, jól akarnak kinézni a fiatalok és ezért sokmindent megtesznek. Van egy generáció, akinek nagyon természetessé vált, hogy használ különféle szereket. Az utca embere persze nem feltétlenül a teljesítményért teszi ezt, hanem a külsőségek miatt.
A sportolóknál nyilván más az indok. Nekik megvannak a saját határaik, amiket ha nem tudnak tovább feszegetni a napi 6-8 óra edzés, a megfeszített munka, és azután, hogy az egész életét erre áldozzák, akkor jön a „segítség”.
Kicsit az ördög ügyvédjét játszod?
Nem. Én felvázolok neki egy, a mai világban reális helyzetet és az ő döntése, hogy él-e egy lehetőséggel vagy sem. Én nem beszélem rá. Eve saját döntése, hogy használja a „segítséget”. Már csak azért is, mert utána a következményekkel magának kell elszámolnia.
Akit játszom, egy elég komoly tudással rendelkező doktornő is egyben. Genetikával foglakozó edző, aki élsportoló volt, világbajnok futó, de nem tudta elérni az olimpiai bajnoki érmet. Több sportolóval beszélgettem és a csúcs mindenki számára az Olimpia. Ez neki pedig nem sikerült, vagyis tudja, hogy pontosan mi történik, és most itt a lehetősége rá, hogy edzőként érje el a csúcsot, a lánnyal.
Ez valamilyen szinten felmenti az edzőt? A lány döntése, de mégiscsak az edző ajánlja fel a segítséget…
Ebben a darabban nem foglalunk állást. Nem mentünk fel és nem ítélünk el senkit. Vázolunk egy helyzetet és mindenki gondolkozhat, hogy ki a bűnös vagy ki az áldozat. Szerintem ettől jó a darab. Sikerült olyan közel kerülnünk ezekhez a figurákhoz, hogy tisztában vagyunk vele, hogy mindenkinek megvan a saját igazsága.
Nagyon erős morális képetek lett a témáról. Ez mennyire változott meg a darab alatt ahhoz képest, amilyen hozzáállással indultatok? Hiszen míg az ember nincsen mélyen benne a témában, csak annyit mondd rá, hogy ez egyszerű csalás.
Nagyon tisztelem és szeretem sportolókat. Azt a teljesítményt és áldozatot, amit az élsportolók meghoznak az életükkel kapcsolatban, nem lehet tőlük elvenni. Például nők esetében az, hogy hogyan időzítik a gyerekvállalást vagy hogy még le is maradnak róla...
Ezer példát tudunk rá mondani, mennyire összetett szituáció is ez valójában. Sarapovának például gyönyörű eredményeket tett le az asztalra, aztán hoztak egy döntést, hogy ez és ez a szer mostantól rajta van a tiltólistán és egy becsületét vesztett emberré vált. Ezután senki nem nézte már, hogy ő milyen áldozatokat hozott, akár ennek a szernek a használatával az egészségével kapcsolatban is...
Magam sem tudom, én hogy döntenék abban a helyzetben, mikor az ember fizikálisan függővé válik az edzésektől, a vitaminszintje, a vérében lévő oxigénszintje is elérte a maximumot, már ott áll a győzelem küszöbén, és már tényleg nem tud mit tenni, többet nyújtani a győzelemért... Odanyúlnék-e a szerért, hogy átszakítsam a célszalagot, vagy azt mondanám, hogy akkor bennem ennyi volt? Miközben tisztában vagyok azzal is, hogy erre egy iparág épül. Nagyon komoly orvosi teamek vannak már egy-egy sportoló mögött.
Kusza és összetett világba kerültünk bele. De levonva a következtetéseket, nekem egyetlen egy dolog a fontos: hogy ne ítélkezzek.
Milyen volt Lovas Rozival és Sztarenki Dórival a közös munka?
Nagyon sokat adtak nekem a közös munka során és remélem nekem is sikerült visszaadni valamit ebből feléjük.
Az előadást Budapesten a Hatszín teátrumban mutatják be szeptember 16-án, Lovas Rozi, Sztarenki Dóra és Ullmann Mónika szereplésével, Szabó Máté rendezésében.
Kanicsár Ádám András
