Kevés az olyan előadás, amiről úgy áll fel az ember, hogy átment mindenen: jól szórakozott és igazi, erős katarzisélményben is része volt. A Majdnem 20 ilyen. A hatás akkora, hogy legszívesebben az utolsó mondat után – amit hosszú időn keresztül vihet magával a néző iránymutatásként – tovább maradnánk, hiába látjuk a színpadon saját hibáinkat és esendőségünket.
Tasnádi István szövege igazán finoman bánik az előadás alapjául vett, időben még nem túl távoli, homályos eseményekkel. Egyrészt a bezárásra ítélt, tiltakozás alapját képező színház neve nem hangzik el, mindig A Színházként emlegetik, így elkerüli a személyeskedést. Másrészt az előadás nem elégszik meg a memento-léttel, többet mond: felmutatja azokat a kis állomásokat, apró, komformista kompromisszumokat, amelyek tönkreteszik az önmagunkhoz való hűségünket.
Mivel az előadás egy rövidebb lélegzetű műhelymunka során készült el, Tasnádi is a szereplők improvizációjából rakta össze a szöveget, nehéz elválasztani a rendezőt, az írót és a színészeket. Mindenképpen meg kell azonban említenünk Vidovszky György nevét, aki jó érzékkel jelölte ki az előadás medrét és oldotta meg, hogy az mederben is maradjon. A rendezésnek ez a fajta, inkább pedagógusi mint karmesteri felfogása (ami egyre nagyobb szerepet kap a fiatal generáció, Pass Andrea, a K2 munkásságában) amellett, hogy érezhetően nagy kötődést eredményez a játszók részéről, a rendező-színész viszonyt is megváltoztatja. Olyan rendszert hoz létre, ami (bár a rendező részéről kontrollálható) demokratikus, így a hatalommal való visszaélésnek sem enged teret. Ennek a berendezkedésnek a térnyerése feljogosít a reménykedésre a színházi rendszerek jövőjét illetően.
A humor (ami az előadás hangsúlyos eszköze) is jó kezekben van Vidovszkynál: erős, de nem erőszakos, intelligens humor ez, ami a szórakoztatás mellett a tükörtartás ősi feladatát is betölti. Külön bravúr, hogy a helyzet – és jellemkomikumra alapuló humor folyamatosan váltakozik az előadás során, újra és újra elaltatva, majd felébresztve a nézőkben az önreflexiót.
Az előadás során több alkalommal kell megjeleníteni hosszabb, eseménytelenül telő időegységeket. Ehhez is megtalálják a megfelelő eszközt: a magyar népdal és néptánc beiktatása erős elidegenítő effektusként működik, erre azonban ez alkalommal nem azért van szükség, hogy tisztában legyünk a színház színház jellegével, hanem azért, hogy képesek legyünk kritikusan tekinteni az olyannyira ismerős figurákra.
A színészi játékokon átsüt az említett erős kötődés: könnyed természetességgel, ebből következően hitelesen játszanak. Profi módon tartanak egy nagyon kényes egyensúlyt: hogy a figura esendő legyen, ugyanakkor ne toljanak a néző képébe egy komplett tandrámát. A remek gárdából azt a színészt emelném ki, akinek egyedül nem tiszták és egyértelműek a vonásai a kezdetektől. Molnár Áron mint tárgyaló-rendőrtiszt megcsinálja azt a bravúrt, hogy a szereplőkkel együtt manipulálja és becsapja a nézőt is. Tettetett szellemi egyszerűsége elaltatja a gyanakvást a (természetesen szubjektív alapon megítélt) rossz szándékával kapcsolatban, hogy aztán az előadás utolsó momentumaként leleplezze magát akkor, mikor már felszámolta az ellenállást.
A Majdnem 20-nak az tehát a legnagyobb erénye, hogy mindnyájan megtaláljuk benne a minket jellemző apró, mégis döntő jelentőségű hibákat, amik egytől egyig élesen és letagadhatatlanul rajzolódnak ki. Olyannyira, hogy hosszú időn keresztül magunkkal visszük az emléket, hogy mikor, hol kell majd máshogyan viselkednünk.
Elefánti Emma
Fotók: Schiller Kata
