A k2 Színház Röpülj lelkem! címet viselő zenés talánya valóban számos kérdést vet fel a néző számára. Először is, hogy mikor is játszódik a történet? Merthogy egy pillanat alatt utópisztikus világban találjuk magukat, ahol az avarok kisebbségi öntudata erősen döngeti a magyarok nemzeti méltóságát. Aztán persze kiderül, hogy mindegy is, melyik században, vagy ezredben vagyunk. Sokkal inkább azon kell gondolkodnunk, hogy miként is léphetünk előre.
Annyit bizonyosan tudunk, hogy a kor hőse a magát polihisztorként hirdető Etelközy Mátyás (Viktor Balázs): nem elég, hogy minden nemzeti erényt egy személyben megtestesítő politikus, párkapcsolati tanácsadó, a jó testvér mintapéldánya, még a színházhoz is ért. Ráadásul a rockoperetthez, a honfoglaló rockoperetthez. Beszéde révén már az első néhány perc után érezhetjük, hogy minden remekül szabott ironikus köntösbe lesz bújtatva, és nem is tévedünk olyan nagyot. A fricska megvan, csak az a bizonyos köntös lesz néha túl szűk vagy éppen bő.
Az alapszituáció igen egyszerű: az egész történet a magyar-avar szembenállására épül, mégpedig úgy, hogy a magyarok egy részében a fasiszta rezsiméhez hasonló gondolkodás táplálja a nemzeti tüzet. Az augusztus huszadikai ünnepségen ugyanis végre helyére kerül az utolsó tégla. Mi is épül pontosan? Fal. Ősmagyarkodásból. Egységből. Közös akaratból. Manipulációból. Vak hitből. Belőlünk? Reméljük, hogy nem. Merthogy ez a fal már alapjaiban sem szilárd, csak önmagáért és a hatásvadászatért van, hogy felmutathassuk: mi vagyunk a legjobbak. És közben semmit sem érünk el vele, legfeljebb annyit, hogy elzárjuk magunkat a világtól, és szépen biflázzuk, hogy Magyarország a világ közepe. Szerencsére nem épül meg semmi sem, ami volt, az is összeomlik – és ennek nem a szent kenyérbe rejtett dinamit a valós oka. Ennél a pontnál pedig el kell gondolkodnunk azon, hogy egy pusztán öntudattal kardoskodó népnek lehet-e jövője?
A cselekmény maga talán kevésbé fontos, mint a fenti üzenet. Igaz, fordulatokból egy percig sincsen hiány, amikor már azt hisszük, nem lehet tovább csavarni a szálakat, jön a következő meglepetés. Ugyanakkor sok mellékszál teljesen érdektelenné válik, hiszen nemhogy előrevinnék a történetet, sokkal inkább lelassítják azt. Ha ezt a fajta vontatottságot sikerült volna kiirtania egy erőskezű dramaturgnak, minden bizonnyal egy sokkal összeszedettebb előadást láthatnának a nézők. Ám ettől a nyújtástól eltekintve kevés okunk lehet a panaszra: műfajparódia műfajparódia hátán, irodalmi, színházi és politikai reflexiók, metaforikus jelenetépítés, szatirikus, néhol groteszk nyelvi játékok teszik élvezhetővé mindhárom felvonást.
A díszlet (látványtervező: Jeli Luca) kétségkívül a Röpülj lelkem! főszereplője: nemcsak az ősmagyarok jurtájának szerkezetét jeleníti meg, hanem egyszersmind a Parlament kupolájaként is funkcionál. Ezzel a kettősséggel rengeteg játékot enged meg a rendezők (Fábián Péter és Benkó Bence) és a színészek számára is, a lehetőségeket pedig mindenki igyekszik maximálisan kihasználni. Lovasi Rozi Rút Malvinja kellemesen butácska, Viktor Balázs Etelközy Mátyása remekül hozza a „kor nagy szellemét”, és Horváth Szabolcs Árpád vezére is megérdemel minden dicsértet.
A Röpülj lelkem! minden kétséget kizárólag kreatív, rendhagyó és igen lendületes előadás, ha pedig szemet hunyunk betegségei felett, és észrevesszük, mit is akar nekünk mondani valójában, úgy léphetünk ki a Szkéné Színház ajtaján, hogy megoldásokat próbálunk keresni. Mire? Talán mindenki másra. Például, a fal igazi, termékeny építőanyagára.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Szkéné Színház
