Az Orlai Produkciós Iroda minden bemutatójával magasabbra teszi azt a bizonyos lécet, nem csoda hát, hogy átütő előadásokat várunk, ha beülünk a nézőtérre. Szerencsékre, az esetek 95%-ban igazolják elvárásainkat, sőt: újra és újra megdöbbennünk, hogy ezt így is lehet csinálni. Ilyen profi könnyedséggel. Azonban ott van az a maradék 5%, ami olykor-olykor alattomosan felüti a fejét.
A Két fenékkel egy lovat alapvetően Goldoni Két úr szolgája című vígjátékára épül, és annál, mint amit az eredeti mű kíván átadni, nem is igyekszik több lenni. Amit viszont az előadás fokozottan hangsúlyozni kíván, az nem más, mint a zene. Mégpedig nem is akármilyen zene, elvégre a hatvanas évek Angliájában járunk, azaz a Beatles-őrület kellős közepén. Már a nyitókép is maga a zenekar (zene a Bekvart és G. Szabó Hunor/Szabó Sipos Ágoston munkája), sőt, a hangszerekkel felvértezett négy tag már akkor a színpadon áll, amikor a nézők még csak a helyüket foglalják el, garantálva ezzel, hogy a hallójáratok bizony kellőképpen meg lesznek tornáztatva. Nem is panaszkodhatunk, mind a hangzásvilág, mind pedig a szöveg – talán néhány kivétellel – kiemelkedően jó, egy-egy sor még sokáig ott motoszkál a fülünkben.
Az indító dalocska után belecseppenünk a történet krémjébe. Elvégre mivel is kezdődik minden valamire való vígjáték? Eljegyzéssel, hát persze. És nem szokványossal, természetesen. Ugyanis a menyasszony a nem is olyan rég elhunyt vőlegény helyére beugró úrnak ígér sírig tartó szerelmet. Illetve majdnem. Megérkezik ugyanis a halott álruhás ikerhúga, és borul az egész menyegző. Aztán folyik az egyre tekergőző, ismert cselekmény, nevetünk, dalolgatunk, talányokba azonban nem igen ütközünk. Kissé úgy tűnik, mintha az egész átirat csupán azért készült volna, hogy lehessen benne zenélni. Azt pedig imádja a közönség.
A díszlet, amely Kálmán Eszter munkáját dicséri, markánsan idézi meg a hatvanas évek lezser feelingjét, ráadásul funkcionalitása mellett (forgatható fal, számtalan ajtó, lépcsősor) érzékletes metaforává lényegül át: a pálmafák ugyanis lépten-nyomon útjukat állták a szereplőknek, ez pedig megidézheti bennünk Francis életének problematikáját. Ráadásul mindehhez a jelmez segítségével társul egy ironikus gesztus, ami még a gyengébb jeleneteket is képes megmenteni.
Bár a lehetőségek a hatásvadászat közeledő mezsgyéje miatt korlátozottak, a színészi alakítások abszolút rendben vannak: korrektek, mindenki remekül, túlzások nélkül végzi a feladatát, ám egyedül Nagy Dániel Viktor bravúros teljesítménye magaslik ki. A fiatal színész minden elképzelhető módon igyekszik megszólítani a közönséget: a szó szoros értelmében frappáns kiszólásokkal, tágabban tanácskéréssel, reflektálással, cselekményszinten pedig valós segélykéréssel. Ez a színészi-rendezői fogás nemcsak nagyon látványos, hanem egyszersmind jóleső cinkosság-érzetet is megteremt – innentől kezdve egy mondat sem hagyhatja a nézőt hidegen. Ennek oka valószínűleg az is, hogy maguk a szereplők is elképesztően sokat adtak hozzá a kiinduló textushoz: élcelődések, gegek tarkítják az előadást, néha már-már túl is burjánzik a poénáradat. De ezt talán nem is bánjuk, mert így legalább minden generáció megtalálja a maga humorforrását.
Pelsőczy Réka rendezése alapvetően a tipikus vígjátéki fordulatokra és eszköztárra épít, több-kevesebb sikerrel. Kevesebbel, mert semmi váratlan nem történik, és többel, mert mégiscsak jól mulat közben a néző. A könnyed szórakoztatás a mai színházi világban már kevés kellene, hogy legyen, de itt, ezen a színpadon és ezekkel a színészekkel mégiscsak működik. Mégpedig szerethetően.
Csikós Lujza
Fotók: http://orlaiprodukcio.hu/
Fotók: http://orlaiprodukcio.hu/
