Van-e az érzelmeknek szavatossága?

Nehéz eldönteni, hogy pontosan hová is csöppenünk a Szkéné nézőteréről, miközben A halottember története bomlik ki előttünk. Olyan drámai jelentésrétegek rakódnak egymásra, hogy az egyik pillanatban még úgy tűnik, mintha bizalmas barátai vagy éppen testvérei lennénk az asszonynak, akit kegyetlenül lassan fojt meg saját szorongása, aztán már azt vesszük észre, hogy mi magunk vagyunk az egyetlenek, akik feloldozhatják őt. Mert a színpadon gyónnak. Akadozva, vehemensen vagy éppen semmibe meredve, de gyónnak. Így hát egy bizonyos: nem egyszerűen hallgatók vagy nézők vagyunk, hanem tanúk.

Háy János drámai szövegének legnagyobb erénye az, hogy folyamatosan kérdésfeltevésre késztet. Nem tudjuk anélkül vizsgálni az eseményeket, hogy ne ütnének szöget a fejünkbe bizonyos gondolatok, amelyektől aztán alig-alig tudunk szabadulni. Az előadás középpontjába helyezett anya is úgy beszél nekünk lelke legmélyéről, hogy szavaival a saját bizonytalanságát akarja eltemetni, és ő is ugyanúgy nekünk szegezi a kérdéseit, mint ahogy mi tesszük fordítva. A válasz persze csupán a néma csend – talán ezzel a legnehezebb elszámolnunk.

Bérczes László finom érzékenységgel rendezi meg a darabot, a kar (Grisnik Petra, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Rozs Tamás) beemelésével a görög drámákat idézi fel bennünk, miközben végig ott lüktet a levegőben, hogy ez nem görög és még csak nem is csak magyar tragédia. Ez az egész világé: mindig, mindenhol érvényes. Az emberi sors törékenységéről, a történelem és az egyén kikerülhetetlen összeolvadásáról és az ebből következő, egyre szaporodó érzelmi zsákutcákról lehetetlen nem beszélnünk. Ugyanazokat az utakat járjuk évszázadról évszázadra, az életünk maga a színpadon megelevenedő körhinta.

Van-e az érzelmeknek szavatossága? Lehet-e, hogy egy idő után egyszerűen lejárnak, és hiába tettük őket fagyasztóba, amikor kivesszük, már felfordul tőlük a gyomrunk? Vagy lehet-e ott folytatni egy kapcsolatot, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt, miközben magunkban már eltemettünk mindent? Fel lehet-e támasztani azt, aki bennünk már meghalt? Akit elgyászoltunk úgy, hogy minden percbe majd’ beleroppantunk? Ezekről próbál vallani nekünk az anya képében Mészáros Sára, akinek mesélésében minden kíméletlenül magától éretetődőnek tűnik. Az is, hogy a nő hozzámegy ahhoz a férfihoz, akit megkaphat (és nem ahhoz, akihez valójában vágyott) az is, hogy nem tudja definiálni a férjéhez fűződő viszonyát, az is, hogy a megszokást erőszakkal próbálja ekvivalenssé tenni a szerelemmel, és az is, hogy a háború elsősorban talán nem is a nagy nemzetek egészét sújtja, hanem a kisembert roppantja össze egyetlen csapással. Mert az anya eltemette a háborúban elhalálozott férjét, elfogadta, hogy ő már Nincs. Így, nagybetűvel nincs. Nem csak a társ nincs már, a jövő, a tervek, a biztonság is szertefoszlik. Nem marad más, csak a hiány és a múlt, amit gyökerestül ki kell tépnie magából, hogy tovább tudjon lépni. És ő meg is tesz mindent, túlél. Aztán kiderül, hogy a férfi is. Mert a halálhírt közlő távirat téves volt. A sírt azonban megásták, az emlékeket elföldelték.

Az apa (Mucsi Zoltán) visszatér, és mindent ott akar folytatni, ahol abbamaradt, sőt, szenvedélyét csak tovább korbácsolják a háborúban elvesztegetett évek, amelyeket soha nem kap már vissza. Nem ad időt a nőnek, mindent gyorsan és azonnal akar, és ez lesz az, ami megöli. Az, hogy vadabbul és erősebben akar szeretni, mint eddig bármikor – mert őrajta is gyógyíthatatlan sebeket ejtett a világégés.

Mészáros Sára – aki babával a kezében saját lánya szólamait is közvetíti – és Mucsi Zoltán alakítása is mesteri: lehetetlen hamisságon vagy rutinmegoldáson kapni őket, minden rezdülésük megingathatatlanul őszinte. Kettejükkel kétféle bűn és kétféle igazság teremtődik meg a színpadon, miközben hol egyiküket szeretnénk megrázni, hogy ébredjen már, hol a másikhoz akarunk odafutni, hogy vigasztalóan megszorítsuk a kezét. Rozs Tamás az előadás karmesterévé válik, csellójátékával szintén erőteljesen hozzájárul ahhoz, hogy egy percre se essünk ki a történet sodrásából.

Ritkán rendelkezik egy előadás olyan magas érzelmi intelligenciával, mint A halottember. Nem egyszerűen a szereplők lelki viszontagságai érintenek meg minket, hanem úgy érezhetjük, hogy az anya egyszersmind a mi bűneinket is megvallja drámai monológjában. Így pedig felmerül az a kérdés is, hogy valójában neki van-e szüksége ránk, hogy feloldozzuk, vagy sokkal inkább nekünk őrá, hogy ki legyenek mondva a súlyos, levegőben megdermedő mondatok?

Dézsi Fruzsina

Fotók: port.hu
Az előadás adatlapja ide kattintva érhető el.