Tagadhatatlan, hogy bizonyos, már-már kultikussá vált rendezők előadásaira erőteljes prekoncepciókkal ül be a néző. Aztán van, amikor ezek maximálisan beteljesülnek, van, amikor megmarad a hiányérzet. Ritka alkalmakkor pedig olyan is előfordulhat, hogy egészen mást kapunk, mint amit vártunk, mégis úgy érezzük, hogy napokig lüktetnek bennünk az elhangzott sorok, mert igazi, elementáris színházat láttunk. Nos, aligha vitatható, hogy Alföldi Róbert II. Edwardja ebbe az utolsó, kivételes csoportba tartozik.
A Budapest Music Center a legnagyobb jóindulattal sem mondható színházképes térnek, ám remekül érvényesül a törvény, miszerint ha egy csapat valami jó ügyért küzd, akkor előbb vagy utóbb minden akadály elhárul. A II. Edward alkotóstábja is nagyszerűen oldotta meg a feladatot, az előadás minden szegmense tökéletesen illeszkedik a nagy, monumentális gondolatokkal operáló egészbe. Tihanyi Ildikó díszlete a minimalista színpadkezelés iskolapéldája, az aprócska, intim tér a maga egyszerűségében tud változatos lenni, el sem tudnánk képzelni, mennyi lehetőséget rejt magában a hat, függönnyel fedett beugró.
A steril tér lecsupaszítja magát a történetet is, így olyan vegytiszta képet kaphatunk a darabbeli viszonyokról, az ellentétes irányba mutató vágyakról, a titkos mozgatórugókról, hogy egy percig sem érezzük hiányát a grandiózus felépítményeknek. A fekete különböző árnyalatait megjelenítő jelmezek (amelyeket szintén Tihanyi Ildikó jegyez) ugyancsak beszédesek, díszlettel együtt pedig azonnal életre hívják bennünk az éjszaka toposzát. És valóban, a sötétség minden irodalmi tónusa megelevenedni látszik a szemünk előtt: az álom, a szerelem, a félelemmel vegyes vágyakozás, az útvesztés, a bűn és bűntelen összeütközése, a szellemi elmaradottság, a halál, és az ezek együtteséből szinte szükségszerűen következő őskáosz.
II. Edward (Fekete Ernő) birodalmában mintha eltörölték volna a béke szót annak minden szinonimájával együtt. A párharcok egymást gerjesztik, és a főurak hiába szónokolnak egyezségről, ők maguk is pontosan tisztában vannak vele, hogy szavaik a semmibe omlanak. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a király hűtlen, ezáltal egyre erőteljesebben taszítja birodalmát a romlás felé. A kérdés valójában az, hogy lehet-e szeretni és uralkodni egyszerre? A lordok válasza az egyértelmű nem, II. Edwardé az, hogy csak szeretve érdemes.
Ezt az alapkonfliktust súlyosbítja – legalábbis az urak szemében kétségtelenül – az uralkodó homoszexualitása. Mert azzal, hogy férfit fogad maga mellé, bemocskolja saját magát, családját és a birodalmat is. Edwardnak voltaképpen nem szerelme a bűne, sőt, az sokkal inkább egyetlen erénye, ám mégsem menthetjük fel őt, hiszen viselkedése szándékoltan provokatív, mintha csak unikális, már-már aberrált élvezetet lelne abban, hogy szüntelenül ingerli környezetét. Kísérletezik, próbálja kitolni a határokat, miközben tudja, hogy minden elfogadtatásra irányuló próbálkozása csakis meddő lehet. Valószínűleg a lordok számláján sem az empátia hiánya a legnagyobb kifizetetlen összeg, hanem az, hogy számukra a haza érdekében cselekedni annyit tesz, mint teret engedni saját hatalmaskodó vágyaiknak.
A szűklátókörűség, a korlátolt felsőbbrendűség-tudat tehát mindkét tábort pontosan jellemzi, ugyanakkor éppen ez az oka, hogy nemcsak a szereplők tévelyednek el az egyre sűrűbbre szőtt hálóban, hanem a nézők is. Mert egy idő után már nem tudjuk, hogy kinek van igaza, csak azt, hogy voltaképpen senkinek sincs. Ezért is válik hangsúlyossá az, hogy az előadásnak nincs direkt politikai üzenete, csak árnyalt emberi, az viszont százszoros súllyal.
A Gavestont alakító Patkós Márton minden erejét belesűríti szerepébe, gátlástalansága már az első pillanatban elsöprő erővel tör be a színpadra, és nem hagy alább. A kegyenc figurája nem túl elegáns, nem tipikus szépfiú, sokkal inkább a nyers arrogancia élő szobra. Megveti az egész udvarnak csúfolt kócerájt, a főúri méltóságot, az egyházi tisztségeket, egyedül a király az, akivel törődik. Vagy sokkal inkább: hagyja, hogy a király törődjön vele, kényeztesse, babusgassa, ő pedig hálából meggyaláz mindenkit, aki szerelmük ellen megy. Edward pedig nevet, éljenez. Még akkor is, amikor Gaveston a püspököt vizeli le. Ennél a momentumnál válik igazán nyilvánvalóvá a fiú makulátlan gátlástalansága, és az, hogy a király számára csupán egyetlen szent és sérthetetlen dolog létezik ezen a világon: a szerelem. Gaveston. Az pedig, hogy a szeretőből a halála után Edward fia, azaz trónörökös válik, az előadás egyik legszebb és legsokatmondóbb gesztusa.
Radnay Csilla nem kevésbé izgalmasan jeleníti meg Izabella királyné karakterét: egyszerre gyámolatlan asszony, aki minden idegszálával küzd férje figyelméért, és kegyelmet nem ismerő királynő, aki attól sem riad vissza, hogy saját családjában vérrel tisztogasson. Kapcsolata Mortimerrel (Makranczi Zalán) a kezdettől fogva fals, mindketten csupán a hasznot akarják kifacsarni a másikból. Izabella igazi szerető társra vágyik, a főurakat vezető Mortimer pedig a trónt kívánja megkaparintani. Ez természetesen csupán a leegyszerűsített képlet, Makranczi ezerarcúvá teszi rókalelkű figuráját, mondatai – főként az első felvonásban – gyakorta olyan élesen világítanak meg egy-egy problémakört, hogy akaratlanul is elnyerheti szimpátiánkat. Aztán persze egy idő után már hiába mosakodik, belülről nem tudja levakarni a szennyet.
Alföldi Róbert nem hazudtolja meg magát: modern színházi elemekkel dolgozik, miközben olyan érzékletesen tárja fel a darab mélyrétegeit, hogy nem találhatunk benne egyetlen felesleges mozdulatot sem. Kemény áthallások nincsenek, őszinteség van. Minden fogalmunkat megkérdőjelezi, amelynek valaha is köze volt a szerelemhez és a hatalomhoz, miközben rávilágít az eltorzult emberi kapcsolatokra. Színészeivel kijátszatja a végleteket, ennek révén az előadás szüntelenül a skála két legtávolabbi pontja között száguld, megteremtve ezzel a legnemesebb értelemben vett katarzist. A zenekar játékba hozása az egyik leghatásosabb színpadi elem: a manipuláció tűélesen körülhatárolt, iróniába burkolt metaforája. Ha pedig nem próbáljuk meg túldimenzionálni, akkor a II. Edward mögötti megagondolat lényege talán csak annyi, hogy azok a tragikusan nevetséges alakok a színpadon mi magunk vagyunk. És ez éppen elég.
Dézsi Fruzsina
Fotók: Evelin Lina Horváth és Toldy Miklós
