Van egy férfi és van egy nő. Ma még szeretik egymást, holnap már utálják, s talán nem is a másikat, inkább a másikon keresztül önmagukat. Van egy nő és van egy férfi…
Az egyre csak burjánzó, és sokszor már igencsak szélsőséges álláspontokat öltő feminista világnézetek fénykorában elcsépeltnek, akár közhelyesnek is tűnhetne négy ízig-vérig nő előadása a férfi-női kapcsolatokról és szerepekről, a két nem között feszülő, soha fel nem oldható ellentétről.
Hosszúra nyúlt várakozás után a nézőtér végre elsötétül, stílusosan magassarkú cipők kopogása nyitja az esténket, reflektorfény fel. Négy gyönyörű nő áll előttünk, a Szomjas férfiak sört isznak helyettem nyitómonológját halljuk. Mintha négyen beszélnének egyszerre, mégis csupán egyikőjük szólal meg valóságosan, egymásnak adják át a szót, miközben a többiek tátognak. Így szólítják meg a nézőket: ez a történet most rólad is szólhatna, mert mindannyiunkról szól, mindenki első és nagy szerelméről, mindenki csalódásáról és öröméről, arról az egy nőről és férfiről, akik a világot is képesek megmozgatni.
A hatást csak erősíti, hogy én valahogy pontosan így képzelem el a nagybetűs NŐ-t, amilyenek ők négyen együtt, vagánynak és mégis szelídnek, odaadóan szeretőnek, de közben erősnek. Ezekre a párokra és ellentétpárokra erősít rá az E-Mancik öltözete is. Nagyon izgalmas, hogy az egymást kiegészítő női karakterpárok ugyanolyan színű ruhával fejezik ki az összetartozást, hiszen ketten-ketten piros- és kék-fekete ruhában játszanak – nem mellesleg a kék-piros színek játéka folyamatosan a szemünk előtt tartja a férfi-női párok és/vagy ellentétek játékát is.
Ki ne emlékezne az első, mindent elsöprő tini szerelemre, az első vágyra és a testek felfedezésére, az első felismerésre a rózsaszín ködfelhő mögül, hogy nekem aztán márpedig ő lesz a férjem vagy a feleségem? Aztán elrepülnek az évek, mire oldalra fordulhatnánk az ágyban megölelni a kedvest, már rég visongó gyerekek ugrálnak a hasunkon, az idilli köd pedig elszáll. Na, pontosan erről nem beszélnek soha a romantikus könyvek, filmek vagy színdarabok. Merész vállalkozás ez, kimondani egy művészeti alkotás keretein belül, hogy az egyik legszentebbnek tartott érzés, a szerelem és a család intézménye nem olyan tökéletes, még akkor sem, ha az érzések valóságosak és viszonzottak is.
Van egy férfi. Szeretem, ő is szeret. Van egy nő, aki miatt én csak egy másik nő lehetek. Van egy férfi, akit szeretek, ő gyűlöl, ezért gyűlölöm én is, ő pedig így szeret engem. Van egy férfi, akivel szeretek szeretkezni, de van egy nő, akivel néha jobb helyettem ágyba bújni. Van egy férfi, akit szeretek, ő is szeret, de a szex már csak úgy izgalmas, ha azt játsszuk, hogy nem is csináljuk. Az előbb felsorolt mondatok közül akad legalább egy minden néző – most éppen olvasó – számára, amelyben magára vagy a kapcsolatára ismerhet.
Mondhatnánk, meglehetősen közhelyes elemekre épít a darab, de ez nem lenne helyes, mert olyan végtelenül felemelő iróniával tekint a mindenkori nagy szerelmek nagy csalódásaira, ami nevetésre ingerli az ajkakat. Ki kell, hogy nevessük saját magunkat minden egyes csokievésbe fúló zokogós bánatunkért, aminek – ha őszintén magunkba nézünk, beláthatjuk – soha semmi értelme nem volt, hiszen így lehet csak mellettünk az az egy, akit igazán megérdemlünk. Ettől pedig sokkal inkább személyes üggyé, mintsem közhelyessé válik az előadás. Persze, mi nők, nemcsak szakítás közepette nyúlunk azonnal csokiért, elegendő hozzá a minden hónapban érkező PMS, vagy akár az azt követő és megelőző hangulatingadozások. Merthogy a női életnek mindez természetes velejárója, mégis sokan vélik úgy, ezt takargatni, olykor még szégyellni is kellene, pedig nincs mit. Külön elismerésem a színésznőknek azért, hogy erről a témáról, ahogy sok más tabutémáról – mint például a szexről, a gyerekért nem mindig rajongó anyáról – szívből jövő őszinteséggel mertek beszélni, s nem mellesleg elismerés jár a közönségnek is, akik a prűdségüket képesek voltak otthon hagyni.
Az előadás kulcsszava lehetne tehát: tabutémák. Merthogy akármilyen modern és felvilágosult világban élünk, vannak ám dolgok, amelyekről nem szabad beszélni. A már említett eseteken túl manapság nem illik arról sem beszélni, hogy a szülés után bizony sok anya depressziós, hogy nem jön mindenkinek azonnal és egyértelműen az anyai ösztön vagy érzés. Természetesen arról sem ejtünk szót, hogy az anyák elfáradnak a gyereknevelésben, sőt, akár képesek megunni is naponta többször cserélni a gyerekük pelenkáját, mert ugyebár sokkal szebb a babaillatú otthonról beszélgetni.
Ettől olyan szép ez a történet, izgalmas minden perce, mert az esetlenséget látjuk a színpadon az élet minden nehézségével együtt, aminek a végén nincs előre megírt giccses happy end. Az élet zajlása, az utazás maga a feloldás.
Béres Zsuzsa
Fotók: Margitay Klára
