Szeretni csak Platonovot érdemes

Csehov darabjai sosem adják magukat könnyen, hiszen nem elsősorban a színpadiasság, hanem az élet nyelvén beszélnek. Kulcs kell hozzájuk, hogy meglássuk a felszín alattit, Alföldi Róbert pedig ezt a kezünkbe is adja. Nem didaktikusan, hanem gondosan adagolt érzékenységgel. Hogy mi is ez pontosan? Radnóti. Platonov - Apátlanul. És színház. Ízig-vérig.

A színpadon két sorban székek, mindegyik a közönség felé néz. A mikroközösség tagjai szépen csordogálnak a házba, ülnek, beszélgetnek, nem egymáshoz, inkább csak azért, hogy saját hangjukat hallhassák, hogy elteljen valamivel az idő. Az idő, amivel nem tudnak mit kezdeni, pedig voltaképpen másuk sincs. Már az első jelenet térkezelése is olyan tűpontosan rajzolja ki a szereplők viszonyrendszerét, hogy az első megszólalás előtt pontosan tudjuk: itt mindenki önmagáért és önmagával küzd. A család – amely szépen lassan korcsfogalommá válik – csak eszköz, az egyéni boldogulás ugródeszkája, vagy éppen ablaktalan fal, amelyet lehetetlen lebontani.

Az egymás semmibe vevése magától értetődően, már-már groteszk természetességgel ölt testet minden mondatban és mozdulatban. Senki sem szereti feltétel nélkül a másikat, de ebben a zárt miliőben a valakihez tartozás tűnik az egyetlen kielégíthető szükségletnek. Nincsenek nagy érzelmek, csupán mondvacsinált szenvedélyek, az összeomlás sem nagy tragédia következménye, ellenkezőleg: a sorsfordító csapás hiányáé. Pedig a drámához nem is kell túlságosan sok, elég, ha mindenki szembenéz önmagával és a saját hibájából bekövetkező elértéktelenedésével. A küzdés azonban hiába, elvégre mit tehet az ember, ha magával az élettel kerül konfliktusba?

A szereplők valószínűleg alig-alig ismerik fel, hogy saját kiúttalanságuk bábjai, ha pedig mégis közel járnának az öntudatra ébredéshez, gyorsan elkapják a fejüket. Egyedül Platonov (László Zsolt) az, aki mindent megrendítő pontossággal észlel, az, aki beleőrül a tehetetlenségbe. Ő már ott állt egy értelmet ígérő jövő küszöbén, ám egyszeriben visszasüllyedt, és ismét apró csavarrá vált a kisvárosi lét lassan forgó, csikorgó gépezetében. Nem akar megragadni, ahogyan senki más sem, ám az igazi keresztje, hogy valóban azon kevesek közé tartozik, akik többre teremtettek. Platonov maga a megváltó ebben a kis közegben, mert eszme szerint él. Az más kérdés, hogy az eszmével együtt ő is elbukik. Ráadásul nem is feltétlenül megrázóan, sokkal inkább szappanoperába illő trivialitással. 

László Zsolt nagyformátumú alakítása révén úgy tárja elénk Platonov szellemi és lelki mozgatórugóit, hogy a legtébolyultabb cselekedetét is őszintének érezzük. A kiábrándult értelmiséget képviselő férfi nem tárulkozik ki azonnal, így mozaikszerűen áll össze a kép, hogy kiválasztottság-tudatában valójában ő a legnyomorultabb mind közül. Semmit és senkit nem vesz komolyan, egyedül saját elméjével vív vérre menő küzdelmet – bukása szükségszerű.

Anna Petrovna Kováts Adél játékában nem egyszerűen egy magát romlásba hajszoló asszony, hanem a felsőbbrendű intellektualitás tisztátlan önfelszámolása. A mindennapjait behálózó semmin túl neki még az élet alapvető feltételeivel is meg kell vívnia, ám a finomságát és jó hírét apránként eltékozló tábornokné sosem lép ki végletesen az úrinő szerepéből: még a legfrivolabb gesztusában is méltóságteljes. Vele rokon Szofja Jegorovna, aki Lovas Rozi interpretálásában egy minden realizmusát magából kitépő, már-már kapuzárási pánikkal küszködő fiatal nő. Nem ismer kudarcot, képes megtenni bármit, csupán az a fontos, hogy szüntelenül lángolhasson. Valamiért, valakiért. Bár látszólag különbözik tőlük a tudományt és karriert előtérbe helyező Marja, valójában ő is éppolyan gyenge, mint a másik kettő. Martinovics Dorina kiválóan ábrázolja azt a görcsösséget, amelyet egyedül férfi képes feloldani – és itt szeretni csak Platonovot érdemes. Andrusko Marcella remekül árnyalt Szásája az, aki valóban ellenpontoz, de nemcsak a feleségek közül rí ki, hanem az egész társaságból. Ő az egyetlen, akinek bűntelensége mozdulatlan, az egyetlen, aki ténylegesen hinni képes. És mintha már az őszinteség sem volna elég biztosíték ebben az őrült világban, rá is csak összeomlás vár.

Kétségtelen, hogy a nők nagy drámája bomlik ki előttünk, ugyanakkor nem kevésbé szerves része a darabnak a férfiak gyakran nevetségesnek tűnő torzsalkodása vagy féktelen mulatozása. Jordán Tamás Trileckij ezredese csak alkohollal tudja feledtetni elpazarolt évtizedeit, Glaglojev Bálint András megformálásában az örök újrakezdő, a fiát alakító Olasz Renátó pedig tökéletesen illusztrálja az új generáció alaptulajdonságaként számon tartott lekezelő énközpontúságot. A legtöbb színt talán Adorjáni Bálint és Schneider Zoltán keveri karaktere jellemrajzába: Vojnyicev és Nyikolaj Ivanovics ostobasággal próbálja palástolni a mulyaságot, és a gyávaságot becsületességgel álcázva húzódik fedezékbe a nyílt harctér mögött.

Menczel Róbert puritán díszlete az utolsó szegletében is a kis orosz, vagyis a kis magyar valóság lenyomatát hordozza. Kiválóan szolgálja Alföldi Róbert rendezését, amely ezúttal az egyszerűséggel operál: darabjaira szedi szét a Platonovot, ám nem beszél róla rébuszokban. A hangsúly a hatáson, nem pedig a hatásvadászaton van, olyan helyzetek bomlanak ki előttünk, amelyekben nem egyértelműen jó vagy rossz emberek mozognak – elvégre az ítélethozatal a lehetetlenségre rímel –, hanem elárvult kisemberek. Összefolynak a nappalok és éjszakák, felcserélődnek a szerepek: hitvány mutat utat, szolga világít rá az igazságra, az értékeket szétmorzsolja az értéktelenség. Ehhez a hiteles megjelenítési formához természetesen szükség volt Vörös Róbert szövegérzékenységére is, a dramaturg úgy húzta meg a darabot, hogy az jottányit sem vesztett alapgondolatából, csupán kiegészült egy új, egy mai világlátással. 

A Radnóti Színház Platonovját legérzékletesebben a tisztasággal írhatnánk le. Mert olyan gyönyörű, tiszta színház ez, ami csak ritka pillanatokban tud megszületni. 

Dézsi Fruzsina
Fotó: Dömölky Dániel